2014. július 07.

Szabadságom első napja! Hurrá, erre vártunk! Hosszú volt a tél, mindig rájövök, hogy nekem valahol délen kellett volna születnem. Napsütés, de mindenek előtt víz, víz, víz! Átlag magyar közalkalmazotti fizetésből nem ám tengerpartra vágyok, elég nekem egy kis szabadstrand, itt a nagy folyó mellett. (Bár idén először tervbe vettük, hogy megnézzük az Adriát is. Nagy beruházással kezdtük: a könyvfesztiválon vettünk egy Horvátország térképet. Lehet, hogy még 50 éves korom előtt meglátom a tengert???)

Reggel a szokásos: indulni ügyet intézni. Még beugrani a munkahelyemre, 150 liter virágföldet bevinni, elmenni az okmányirodába regisztrálni (hátha nem 65 éves koromban mehetek nyugdíjba, talán kiszámítják, meddig kell még dolgoznom a jelenlegi jogszabályok szerint, melyek biztosan megváltoznak, mire éppen annyi éves leszek, hogy végre itthon tölthessek egy kis időt a temető előtt), majd a szokásos nagybevásárlás. Jól van, tejet pár hónapig nem kell venni.

Gyerkőcök bepakolnak mindent a közértnél az autóba, itthon pedig ki, szerencsére jó erőben vannak, ezzel sem az "idősebb" korosztály foglalkozik. A fél nap el is ment ezzel, jaj, csak ne így teljen a hét, menjünk délután fürdeni! Az idő jó, a strand ingyenes. Ebédeljünk, és menjünk!

Párom hivatalos ügyet intéz. Egyik telefonszámot adják neki a másik után. Én a számítógép előtt ülve nézegetem, hol érdemes még valakit ebben az ügyben keresni. 14 éve halott édesanyja hagyatéki papírjára lenne szükség. Hol van az már! Ki gondolta volna, hogy azt majd egyszer, még valaki látni akarja. Közjegyző, másik, ki tudja, még ki van telefon végén. Hallom, hogy mondja, hogy de mi nem álltunk peres viszonyban, mi az, hogy alperes, vagy felperes? Tudja mit, legyen alperes. Szólít: gyere, vedd át a telefont, rosszul vagyok. Átveszem, megkérdezem, kivel beszélek, mert az úr közben rosszul lett. Egy bírósággal. Hogy kerültünk mi oda? Elnézést, tévedés lesz, egyébként is le kell tennem. Persze, értem én, mondja a hölgy.

Kapkodok. Már nem fiatal. Már nem vagyunk fiatalok. A meleg? A stressz? Mit csináljak? Hang a fotelból: "Zsanni, szeretlek!" Tudom, nagyon nagy a baj. Nem azért, mert szeret, hanem mert mindig abban reménykedett, ha el kell mennie, lesz még annyi ideje, hogy szóljon azokhoz, akiket tényleg szeret. Ha ebben a szituációban ez a mondat hagyja el ajkát, akkor valami nagyon rosszat érez. Mit mondott még? Rita? Jesszus, ő kisebbik lánya. Ha őt (is) emlegeti, akkor sajnos rossz a helyzet. Nagyon rossz. Gyerekek, segítsetek, vigyük be a szobába, fektessük le az ágyra! Mi a mentők telefonszáma? Remeg a kezem. Végre megvan a telefonom. Pötyögöm: 112. Jöjjenek gyorsan, hány, fáj a feje, szorítást érez a szívénél. Volt már infarktusa. Nyugodt hang: fordítsák az oldalára, jövünk.

Futkosok.Hozom a vödröt. Hideg vizes ruhát kér a fejére, nagyon fáj, azt mondja. Fekszik az ágyon összekuporodva, szakad róla a víz. Jaj, ne!

Hívom a lányát, természetesen ki van kapcsolva. Eszembe jut, hogy mintha hallottam volna olyat, hogy most egy ideig másik telefonszáma van. Kotorászok Gyuri telefonjában, megvan. Hívom, felveszi. Otthon vagy? Ja, nem. Küldtem volna érted a gyerekeimet, apádért elindult a mentő. Jó, akkor megállok valahol. Tesco, és egy település. Elmagyarázom a gyerekeknek az utat, és mondom egy másik település nevét. Állítólag. Én biztos vagyok benne, hogy jót mondtam nekik. Telefonszámot adok, ha elbizonytalanodnak útközben, hívják Ritát. Ritának sms-ben elküldöm az én gyerekeim számát, egyeztessenek, majd egymásra találnak. Vödör, simogatás, nem lesz baj, jön a segítség. Telefon: hol vagytok? Ott. De nem találjuk a Tescót. Hívom Ritát, ott áll a bejárat előtt. Hívd a gyerekeimet, navigáld őket. Nem tud, a telefonján "természetesen" egy fillér sincs. Eszembe jut: ettől mindig őrjöngött az apja. Hogy egyszer vészhelyzet lesz, és nem tud segítséget kérni. Rohangálok a lakásban, telefon ide, telefon oda. Nézek ki az ablakon, hol a mentő? Hozzánk nem könnyű idetalálni, furcsa a számozás. De megérkeztek. 15-20 perc volt talán. Mutatom a dossziét, amiben pedánsan össze vannak rendezve a nagyobb orvosi ügyek. Nézegetik, mérnek. Bevisszük, szól a döntés. Hordágy? Nem nagyon fér be a lakásba, de a hálószobáig betolják. Gyuri magától fekszik rá, csak kicsit kell segíteni. Jól van, akkor nincs nagy baj. Közben telefon: Rita megvan. Mondtam, itt a mentő, már ne hozzák ide, mondom majd, hol találkozunk. Kérdezem a mentőst, mehetek-e? Mondták, hogy szívesen elvisznek, ha úgy gondolom, de mehetek utánuk autóval is. "Kezdő" autós vagyok, közel 30 éves jogosítványom tavalyig a szekrényben porosodott. A fővárosban nem vezetek... De most kell. Meg kell tudnom csinálni. Kimegyünk, mondták, hogy ők még egy darabig dolgoznak a betegen. Mondják a kórház nevét, oda irányítom a gyerkőcöket. A kocsiban forróság, kinyitom az ajtókat, míg indulunk, kicsit szellőzzön. Szólnak, indulnak. Megyek utánuk. A jobb első ajtó az első sarkon kinyílik. Ah, be kellett volna csukni rendesen, a várakozás alatt magától behajtódott. Megyek a mentő után. Ők a fő útnál balra fordulnak. Én jobbra indulnék. Balra át kell menni a fél fővároson. Azt nem biztos, hogy meg tudnám csinálni. Megyek jobbra. Az a biztos. A kórháznál találkozunk édesem, bírd ki! Nézem a visszapillantó tükröt, jönnek utánam, csak ők rossz helyütt fordultak ki. Na, ennyit ér a helyismeretem. Nem szirénáznak. Nincs nagy baj???? Nagy a baj???? Egy település, kettő. Félreállok, előre engedem őket. A következő már Budapest. Biztosan ismernek egy rövidebb utat a kórházig. Egyszer mintha megálltak volna. Jaj, csak nem??? Őrület. Megyek utánuk, vezetek, Pesten, én aki soha. Kórház, ott vagyunk. Ők be a mentőállomáson, én parkolóhelyet keresek. Futok át a kórház udvarán. Berontok a betegfelvételre, nem látom őket. Majd a kanyar után, a fal mellett. Gyerekeim, Rita. Ott a hordágy, rajta a szerelmem. Oxigénmaszk van rajta, infúzió is tán, nem is tudom. Beviszik a sokktalanítóba. Gyerekeimet hazaküldöm. Maradnának, de nincs értelme. Ritával pár szó. Strandra mentek éppen a barátokkal. Ismerős, mi is úgy terveztük. Kijön a mentős. Tetoválás tetoválás hátán, de nagyon szimpatikus. Sajnos, nem biztat. Azt mondja, 3 dologra gyanakodnak, abból a szívinfarktus lenne a legjobb, de nagy valószínűséggel nem az. Még beszólnak: a hölgy a hozzátartozója. És mennek a következő beteghez.

Hívnak a sokktalanítóba. Kérdezik, mit szed és mennyit. Nem tudom. Együtt élünk, de a gyógyszereit minden este egyedül elintézi. Kérdezem, lehet olyan, hogy egyik nap egyet, másik nap kettőt? Lehet. Akkor úgy. A másikat? Mintha abból egyet. Hülyének érzem magam. Nem tudok válaszolni, eddig rendben mentek a dolgok. Egyet tudok. A vérhígítót egy hétig nem szedte. Hogy miért? Hosszú a történet. Hát ezért került ide, mondják, és ott a csomó a gyomromban. Hiszen mondtam, menjünk, kell az. De a gyógyszernek külön története van, most mellékes. 1 hete már újra szedte, már nyugodt voltam, hogy nem baj, hogy kimaradt. Gyurikám fekszik az ágyon, kéri: a hajgumimat vedd ki hajamból. Szól: nem tud nyelni. Kap egy vesetálat, köpje ki. Kérdezik, hogy a szemhéja mindig így le van fittyedve? Nem. Másik orvost hívnak. Szerencsére mindent ért, és minden feladatot végig csinál. Látja, hányat mutatnak, emeli a lábát, karját. Ugye, nincs nagy baj? Jó helyen van, jó kezekben. Értenek hozzá. Benne vagyunk a 4 órában, de nem tudják megkezdeni a kezelést, mert vérhígítót szed.

CT-re mennek, és viszik az osztályra. Ott várjuk. Nem jön. Remeg a gyomrunk. Beviszik, elhelyezik. Az ajtón kiírva: stroke intenzív. Behívnak, bemehetünk hozzá. Magánál van, oxigént kap. Nyelni nem tud.

Zsanni, vége - mondja.

Belül üvöltök: NEM!!!! NEM!!! Kívül csupa mosoly, higgadtság. Nem lesz semmi baj. Szerencsére otthon voltam. (Nem is akarok rá gondolni, más napon, amikor dolgozom, mi lett volna....) Jött a mentő. Behozták. Bekerült az egészségügyi rendszerbe. Semmi baja nem volt eddig. Ja, a kor. Hát igen.

Fogom a kezét. Nyugtatom. Magamat is. Rita egy idő után hazamegy. Engem a látogatási idő után fél órával elküldenek. Szívet rajzolok mind a két vállára, hogy vigyázzon rá, holnap jövök, mondom. Erős vagy, ugye, kérdezem. Feleli: igen. Ki fogod bírni, mondom, és rám hagyja.

Beülök az autóba. Valahogy majd csak hazamegyek...

Ritát hívom, nem biztatnak az orvosok semmi jóval. Szegény gyerek. 21 éves, én ennyi idősen szültem a legnagyobbat. Útközben arra kanyarodom, ahol ő lakik. A kapuban megöleljük egymást. Anyukája kijön, most találkoztunk először. 10 éve is van, hogy elváltak a szülők útjai. Kedves, behív. Elkérem a telefonszámát, hogy ha bármi történik, olyankor telefonáljak, amikor ott van a gyereke mellett.

Hazamegyek. Nézem a telefonomat, mint egy leprás beteget, csak meg ne csörrenj! Ha ismeretlen szám, akkor csak a kórház lehet, Ne, kérlek, ne!

Én, a nem hívő, imádkozom. Istenem, ne vedd még magadhoz! Imádkozom az anyjához, kérlek, még várjatok a nagy találkozással. Alvás? Képtelenség.

Stroke. Gondolkodom, mit is tudok róla? Nagyanyámnak volt. Kettő is egymás után. Igaz, ő akkor 87 éves volt. És helyrejött. Ha nem is teljesen: bizonyos szavak nem jutottak az eszébe. Már a 92. évében volt, amikor meghalt. A stroke-ot addigra elfelejtettük. Többet nem jött elő.

Most megint a számítógép előtt ülök. Újra élem a sok évvel korábbi keresgélést. Igen, azt már akkor is olvastam, csak elfelejtettem. Az egyharmaduk nem éli túl. Ugye nem ebben leszel, ugye nem?