Vasárnap a mobiltelefonommal felveszek 4 perc „beszélgetést”. A nagyját ma sem értem, pedig sokszor meghallgattam. Nem aznap kellett volna, voltak napok, amikor érthető(bb) volt a beszéde. Nem csak aznap kellett volna, mondom most.

Sok mindent nem értek, de az jól hallatszik: „Vigyázzatok magatokra!”– kéri. Eszembe jut a legutolsó családtag, aki ezt mondta a kórházban - nem sok ideje volt már hátra. Megígérem, hogy vigyázni fogunk magunkra, és kérem, ő is vigyázzon magára.

A humora azért még megvan. Lassan elmegyek, mondom, ő pedig azt feleli: gyorsan menj el.

A nővérke azt mondja, hogy nem nagyon akar beindulni a javulás, de ne nyugtalankodjak, volt már betegük, akit a peggel együtt adtak haza, és nagyon szépen táplálta magát szondán keresztül.

Gyuri, tudom, nem bírná lelkileg.

Minden nap csináltam 2 fotót. Vagy többet. Ha tudná, mérges lenne. 2 hete Zánkán kértem, hogy álljon a katonai repülőgép elé, nem volt boldog. Többször elmondta, hogy ő nem szereti azokat a fotókat, amin szobor, kastély, stb. van, meg egy ember. Vagy-vagy, mondja. Azt sem szereti, ha fényképezik, de velem nem tud kiszúrni, ott a telefonom.

Így fordult elő, hogy a veszprémi várban egymással szemben állva fotóztuk egymást. Június végén. Mintha tegnap lett volna…

Most igyekszem úgy fényképezni, hogy ne lássa. Akkor nem idegeskedik. Először arra gondoltam, ha hazajön, akkor majd megmutatom neki, min mentünk mi keresztül, mekkora rettegésben voltunk. És majd együtt nevetünk rajta, hogy emlékszel, amikor…

Később olyan lett, mint a köldökzsinór. Kellett, hogy itthon is mellettem legyen. Rituálé lett belőle: féltem, ha egyszer nem csinálok róla képet, aznap elveszítem.

Egyszer megijesztett. Kioldoztuk a kezét, és valahogy elkapta a pólómat a nyakamnál. Szorosan markolta, nem engedte el. Megijedtem. Láttam Ritán, ő is. Semmi baj, nyugtattam a kislányt, csak kapaszkodik. Közben láttam, hogy Gyuri szeme villámlik. Csodálom, hogy nem ütött meg.

Sokszor jártunk úgy, hogy amikor rég volt leszívva a váladék, nem értettük, mit mond. Máskor is volt emiatt dühös, de ennyire még nem. Nem volt hajlandó elengedni. Jött a nővérke segíteni, ő sem értette, mi a baj, de kigondolta, hogy biztosan az oldalára akar fordulni. Segítettünk neki. Csomó a gyomromban: ugye nem lesz agresszív? Ebben azért már bőven volt részem régi életemben, nem bírnám elviselni. Nem létezik. Sosem ütne meg nőt. Annál ő jobban szereti őket…

Néha olyan rosszul vagyok, hogy ha valaki alaposabban megnézne, rögvest nekem is kerítene ott egy ágyat. Állítom, fekszik bent olyan ember a kórházban, aki sokkal jobb állapotban van, mint én vagyok.

Mondom neki, hogy fáradt vagyok. Gyere, feküdj ide mellém, invitál. Nem lehet, mondom én. Sajnálkozunk. Jobb napja van. Örülne, ha mellé bújnék. Örülnék, ha mellé bújhatnék.

Néha nehéz eset. A szobájában sírdogáló férfire rászól – reméljük, nem hallja meg -, csönd!, mondja. Nincs jól, mondom én. Vágjátok fejbe, mondja ő. Néha téged sem könnyű hallgatni, célzok a leszívásokra, és a vele járó krahácsolásokra, fuldoklásra. Akkor engem is verjetek fejbe, mondja ő. Ritával nevetünk. Nagy baj nem lehet, az öniróniája is megvan még.

Eljött a kedd, a peges műtét napja. Csomó a gyomromban, bírta-e az altatást? Kis bódításnak mondták ugyan, de rossz a szíve. Az a végtelenül jó szíve.

Megyek a szokásos kórterembe: nincs itt, mondja a nővérke. (A stoke intenzíven 5 ágy van, és mindig benn van egy nővér velük.) Épp hogy el nem ájulok, látja rajtam. Ne ijedjen meg, mondja, kitettük az osztályra, kellett a hely. A műtét napján?, kérdezném, de ezek nem rajtunk múlnak. Megkeresem. Szintén 5 ágyas kórterem, de itt az egész folyosóra két nővér jut. A műtét megvolt. 1-2 mondatot beszélünk, majd átalussza a kétórás látogatási időt,
amit én még megnyújtok egy fél órácskával. A nővérke is ébresztgeti, sikertelenül. Kérdezem, mikor operálták, azt mondja, dél körül, már nem lenne szabad ilyen aluszékonynak lennie. A hasán, a köldöke felett lyuk, abból cső vezet ki. Gézlap, Betadine, félve nézem, majd lefotózom. Tudod, majd együtt nevetünk rajta…

Reméljük, szerdára jobban lesz. De nem. Megyek be, magzatpózban összekutyorodva fekszik, és vacog, miközben szakad róla a víz. A pelenka, mint egy tangabugyi, úgy áll rajta. A katéteres zacskó a frissen műtött hasa alatt van. Kimegyek a nővérpulthoz, és nagyon udvariasan megkérdezem: mikor néztek rá utoljára? Nővérkén látszik, hogy elege van már a látogatási idő alatt „reklamáló” hozzátartozókból, de kelletlenül jön. Megnézi. Közli, hogy pelenka nem is kell rá. (Emberi méltóság, ugyebár?) A katéteres zacskót hagyjam csak ott, majd elintézi. Én visszaakasztom az ágy rácsára. Minden betegtől elnézést kér, becsukja az erkélyre nyíló ajtót, majd belövi a légkondit: biztosan melege van, mondja. Betakarjuk, hogy ne vacogjon.

Gondolkodom, mi lesz így velünk? Boldogan hazavinném, de leszívni nem tudom a váladékot. Ápolási otthon? A díjának a felére sem lenne elég a nyugdíja. De azt majd megoldjuk. Sokkal nagyobb probléma, hogy ő nem tudna ott élni. Hiába mennék be hozzá mindennap, nem viselné el a kiszolgáltatottságot.

Ha jobban lenne, és nyelni tudna, hazahoznám. Most hadar, nem értjük, mit mond. Legyen jobban, mert így nem hagyhatom magára majd otthon, tudom, egyszer arra jönnék haza, hogy felkötötte magát. Ő szabad ember, beül az autóba, megy, intézkedik. Nem hinném, hogy többé vezethetne. A legoptimálisabb esetben is elpusztult egy csomó agysejtje a stroke miatt.

Vacsoraidőben még ott vagyok. Hogy milyen a kórházi koszt, arról elrettentő képek keringenek a neten. Mi a bébiételre esküszünk – nem mintha lenne választásunk, hiszen szondán keresztül lehet csak táplálni. Kiosztják a vacsorát, neki persze nem adnak, de szólok, hogy van saját ennivalója, mindig van bébiétele. Jó, mondják, és következetesen kikerülik. Újfent rákérdezek, hogy ugye ő is kap vacsorát? Persze, mondják, és mennek tovább. Legközelebb a váltással együtt jönnek be. Átfut rajtam, hogy ők már mennek haza, a váltás pedig azt látja, hogy már szét van osztva a vacsora, vajon gondolnak-e a peges betegre? Amikor eljövök, odamegyek a nővérpulthoz, még a nappalossal tudok beszélni. Kap vacsorát?, kérdezem. Persze, feleli sértődötten. Gyuri pedig nem tudja elmondani, hogy kapott-e, vagy sem.

A liftnél összefutok a stroke intenzíven a szemben lévőágyon fekvő néni lányával. Kérdezi, mi van a férjével? Nincs jól, mondom. Nem értem, miért tették ki. Van üres ágy? - kérdezem. Hárman fekszenek bent, mondja ő. Jól van, akkor kettőüres. Egyet biztosan fenn kell tartani a mentősöknek, a sürgős betegeknek.

 

Július 17-e, csütörtök:

Délelőtt hívogatom az orvosát. Az ötödik próbálkozás után feladom, rájövök, biztosan szabadságon van. Pedig magamban fogalmazgatom a kérést, hogy tegyék vissza a stroke intenzívre. Igen, azt kívántam magamban, hogy kerüljön ki az osztályra, de úgy, hogy jobban van! Nem abban a stagnálóállapotban.

Szerdán 2,5 óra alatt egyszer szívták le. A stroke intenzíven ahányszor hallották, hogy másképp veszi a levegőt. És vajon itt honnan tudják, mikor kell leszívni, mikor telik meg váladékkal? Nincs a közelében senki. A másik négy beteg is ágyhoz kötött.

Csütörtök délután bemegyek. Sokkal jobban van. Rita nem jön, hiányzik. Beszélgetünk. Érthető, amit mond, és tud mindenről.

A nővérek panaszkodnak rá. Délelőtt rájuk hozta a frászt. Felkelt, kiment a folyosóra, és ott összeesett. Az egyik nővérke pisilni volt, a másik kiabált, arra szaladt elő. Visszafektették. Kérdezem, hogy miért nem volt felhúzva az ágyrács? Felvolt, mondják ők, de a végén van kb. 25-30 centi hely, ott lemászott. Ment volna intézkedni, dolga van, mondta, és ezzel össze is csukódott. Hát igen, van pár elintézetlen ügye.

Beszélek a fejével, hogy ilyet többé ne csináljon. Érti és megígéri.

Szomjas, mondja. Nem csodálom, 1,5 hete nem ivott. Előző nap nedves gézt tettem a szájába. Megkérdezem a nővérkét, mit csináljak ma? Ennél a verziónál maradunk, de ő nem akarja. Akkor adjak kiskanállal pár cseppet a szájába - kapok rá engedélyt. Már az első kanálnál nemtetszését fejezi ki. A másodikra azt mondja, így nem kell.

Kelne fel, hogy akkor megy vizet szerezni. Jön a nővérke, én addig tartom az ágyon ülve. Kérem, segítsen. Elmagyarázza neki, hogy nem ihat, mert nem tud nyelni.

Akkor jó, mondja, visszafekszik, és elfordul a másik irányba. Sértődjön meg, mondja a nővérke vidáman.

Próbálok vele beszélgetni, de alszik, vagy alvást tettet. Kimegyek a folyosóra, iszom egy kávét. Hívom Ritát, jön-e, de nem. Pedig ketten talán bírnánk vele.

Visszamegyek, ölelem, de nem reagál, alszik (vagy úgy tesz). Fél óra telik így el. Akkor megyek, mondom, és a látogatási idő vége előtt fél órával eljövök. Szívecske a vállaira, mint minden nap. Meg tudod csinálni, erős vagy, mondom neki, mint eddig mindig. Vigyázol magadra? - kérdezem. Válaszolgat. Ugyanazokat, mint eddig minden nap.

A parkolóból még egyszer felhívom Ritát. Elmesélem, hogy nem könnyű vele, délelőtt felkelt és összeesett, most pedig megsértettük, mert nem adtunk neki vizet.

Megértő. Ismeri.

Van időm bevásárolni. 7-e óta nem főztem semmit. Barátoktól kapunk ételt, vagy Ádám főz. Most nyugodtabb vagyok, este főzök. Aztán 1,5 hónapig nem.

11 óra előtt megcsörren a telefonom.

Ismeretlen szám.

Már tudom, mielőtt felvenném.

Egy doktornő. Györgynek összeomlott a keringése és a légzése, újraélesztették, az intenzíven van, de nagyon rossz állapotban, sokáig volt oxigén nélkül, kómába esett.

Konyec filma.

Jaj, mondom. A gyerekem ebből az egy szóból mindent ért, ugrik hozzám, simogatja a karomat.

Remegve kérdezem, mit tudok tenni? Hívjam a nagy intenzívet, feleli az orvos, és elköszön.

Nem lesz semmi baj, mondja Ádám. Kicsim, már van – felelem én.

Net, kórház száma, központ, kérem az intenzív osztályt. Morcos doktorbácsi oktat ki, hány óra van. Tudom kérem, elnézést kérek, de most hívtak a neurológiáról, hogy a párom…

Ő a nappalos orvos, már menne haza, és még most is feltartják. De ad valakit. Még hallom, amikor odaszól neki: röviden!

Vékony női hang, bemutatkozik. Én is. Mondom György nevét, hogy a neurológiáról. Igen, sajnos. Nagyon súlyos. Kóma.

Holnap 17 és 18 óra között lehet látogatni.

Telefon Ritának. Dolgozik. Nagyon sír. Én is. Felhívom Enikőt is. Megijed.