Hétvége. Mindenki strandolni megy, én kórházba. Egyformán van.
Vasárnap „panasz” van rá. Új nővér van az osztályon, vele még nem találkoztunk. Nem tudom, nem adják-e egymásnak át az információt? Azt mondja, megpróbálta megetetni bébiétellel. A krumplipürére Gyuri azt mondta: szar. (Jó, itthon sem rajongott érte.) Bont neki másikat, aztán negyed óráig takarít, a beteg nem tud nyelni!!! (Később ő van felháborodva, amikor behoznak az osztályról egy férfit, akinél nem vették figyelembe, hogy cukorbeteg. 20 perc után viszik tovább a nagy intenzívre. Papírból dolgozunk, mondja ő. Közben tudom, hogy Gyuri papírján rajta kell lenni: a stroke-tól lebénult a nyelése.)
Amúgy végtelenül kedves és nagyhangú. Szívja a váladékot, közben kenegeti Medifleur-rel a hátát, jó nagyokat paskolgatván. Gyuri mondja: jaj, de jó! És látszik rajta, hogy tényleg könnyebb neki.
Én közben biztatom, lassan majd kikerülsz az osztályra. Ma már tudom, gondold meg jól, mit kívánsz, mert még teljesül!
Vannak napok, amikor lehet vele beszélgetni, mindent tud. És vannak napok, amikor nem tudunk beszélgetni, annyira rosszul van.
Vannak napok, amikor tudunk beszélgetni, de nem tud mindenről. Kérdez.
Rita férjhez ment már? – kérdi. Nem, feleljük. De majd akarok – mondja a gyerek.
Kérdezi, hogy mi van Bercivel?
6 hétig ápolta a kutyáját, kb. 100.000 Ft-ot ráköltött, két klinikán kezelték, és 3 állatorvos látta helyben, és egy negyedikkel is konzultáltunk. A kutya vagy 40 kiló, ennek ellenére kettecskén már rutinosan tettük be a kocsiba, és vettük ki, ha orvoshoz kellett vinni. Megizmosodtunk.
A kutya végig benn feküdt a lakásban a kövön. Gyuri eteti, tápszert vesz neki, takarít körülötte. Néha katéter van benne, azt is intézi.
3 hét telik így. Kijön az állatorvos. 3500 Ft-ért ránéz, és közli, sajnos, nem javul semmit, el kell altatni, vigyük be a rendelőbe. Gyuri megkér, intézzem én. Hívok egy másik állatorvost. 4 előtt vagy 7 után jöjjön, kérdezi? Abban maradunk, este 8-ra jön, addigra én is hazaérek.
Gyuri telefonál délután, felhívta az állatorvos, aki az elején megröntgenezte, hogy hallotta a kollégájától, hogy nem javul az eb, de ő azt mondja, ha nincs útban, akkor még várjunk vele. Megkönnyebbülök. Hívd a doktornőt és mondd le, súgom a telefonba.
(Elég volt nekem Füles decemberben. Tudtuk, öreg, de mégis. Már elindult érte az állatorvos, sír Gyuri a telefonban. Helyettest szerzek, és rohanok haza. Hull a könnye, mint a záporeső. A doktornő már beadta a kábító injekciót, vár, hogy kicsit elaludjon. Ketten, két oldalról simogatjuk, és zokogunk. Már alszik, mondja az orvos, mi látjuk, hogy nem.
Várunk kicsit, majd kivisszük, be a csomagtartóba. A végleges altatás a rendelőben lesz. A kutya még emeli a fejét, és néz. Nem alszik, pedig az orvos szerint már semmiről sem tud. 8 perc múlva jön egy sms, békében elaludt. Én, a helyi lakos számolok. Mennyire van innen a rendelő? Mennyi idő alatt veszik ki és viszik be? Mikorra hat az injekció? Számolok, de nekem nem jön ki. Nem mondok semmit, így is lelkiismeret-furdalása van, hogy úgy vitték el, hogy még nem aludt el. „Tollat ragad”, mindenkinek megírja, hogy Füles örökre elaludt, mondjanak érte egy kutyaimát. Van, aki a mai napig nem reagált rá. Van, aki visszaír: könnyűálma legyen.
Mi pedig még nem tudjuk, hogy egyszer „élesben” is másképp látjuk, hogy mit érez a „beteg”, és mit nem.
Berci maradt. És már csak ketten járták az erdőt. Amíg a botulizmus le nem terítette.)
1 hét múlva beszélek a doktornővel, aki elaltatta volna nálunk, hogy mi még reménykedünk. Ő letol. Miért nem alszik már a kutya? Mire várnak, hogy éhen hal? Hát, tényleg nem eszik. Voltunk vele kórházban, 3 tasak infúziót kapott. 21.000-ért. Telnek a napok.
A kutyán óriási sebek a felfekvéstől. Kenjük, de már magát rágja. Ádám fiam tölcsért kerít a nyakába. Az ő nagyobbik kutyájáét. A kutyája akkor kapta, amikor Berci majdnem megölte… Most jól jön.
Meghozzuk a döntést, ez már nem élet neki. Berakjuk a kocsiba, elvisszük az állatorvosi rendelőbe, egy másik településre.
Megörülnek, jé, mennyivel jobban van!
Elaltatni hoztuk, súgjuk.
Várjunk még egy hetet, mondja az orvos, ír újabb kencéket, és mi boldogan visszük haza, hátha…
Többször felmerült, hogy el kell altatni, eddig mindig lebeszéltem. Hátha most fog javulni az állapota. Miközben látjuk, hogy a javulás egy bizonyos fokon megállt. De meghozni egy ilyen döntést! Ki vagyok én, hogy élet és halál fölött határozzak? Mindig azt mondom, még várjunk. Végül nem szól, csak utólag.
Július másodikán azzal jött be a munkahelyemre, hogy ha hazamegyek, ne keressem, Ádámmal elvitték, és elaltatták. Jaj, kapok a szívemhez. Miért nem beszélted meg velem?
Úgy látszik, tévedek, a halál nem kéri a beleegyezésemet, a nélkül is megtalál.
Kimegyünk az udvarra, hogy a kollégák ne lássák, és egymás karjában sírunk.
Még nem tudjuk, hogy lesz ez rosszabb is.
Ennyit dióhéjban. Szóval a kérdés: Bercivel mi van, kérdezi. Tudod, ő már nem él, mondom halkan. Ja, feleli ő.
Kérdez még egy-két ismerőst, tudom, kikről van szó, és tudom, hogy akiket említ, azoknak Gyuri nem hiányzik. Vagy ha igen, jól titkolják. Mióta velem él, nem keresik.
Pedig tudják a telefonszámát. Sokszor a telefont sem veszik fel. A kocsi azért jó volt kölcsönbe. Könyöröghetett, míg visszakapta.
Kérdez róluk, amit tudok, válaszolok, Rita jobban képben van. Nem mintha Gyurinak nem lenne mindegy.
Eltelik pár perc, jön az újabb kérdés: Rita férjhez ment már? Bercivel mi van? Stb., stb. És mi válaszolunk. Jó párszor. Ugyanazokat kérdezi, és 10 perc alatt elfelejti a válaszunkat. Nem baj, az agyával nincsenek nagy bajok, hiszen vannak dolgok, amik kiestek, de azért tudja, hogy van Rita lánya, és hogy kb. abban a korban van, amikor házasodni szoktak. Talán egy szeletke most nem működik a memóriájában. Mi semmi rosszat nem mondunk neki a kiesett időről, eleget idegeskedett akkor, most nem kell. Majd annak a pernek is eljön az ideje.
Berciről másodszor, harmadszor, sokadszor azt mondjuk, jól van. Reméltem, tényleg van túlvilág, és tényleg jól van.
Más napokról is vannak ilyen élményeim. Tudom, hogy megismer, de egyik nap úgy érzem, ez most más, mint máskor. Tudod, ki vagyok? – kérdezem. Tudom, mondja ő. Mosolyommal – melyet úgy szeret- bátorítom. Na? A kedvesem, feleli. És akkor már tudom, hogy nem tudja. Tényleg a kedvese vagyok, de sosem hív így. Egyszer valakinek úgy mutatott be, mint a barátnőjét, nem mondtam semmit, de mi azért ehhez már öregek vagyunk. Ő is úgy gondolhatta, azóta „párom”-ként szerepelek a szótárában. Otthon vagy Zsanni vagyok, vagy édesem, esetleg szerelmem. Kedvesem? Bye Alex?
Mondtam, igen, de nevet tudsz? Ne haragudj, mondja, de nem. Látom, szégyelli magát. Zsanni, mutatkozom be neki újra annyi év után. És nem haragszom, hiszen beteg, az a rohadt érelzáródás! És még ott is azon van, hogy én ne jöjjek rá, hogy ő nem tudja, hogy…
És bár az, hogy „Zsanni” nem jut eszébe (mozgalmas élete volt, egyszer azt mondtam neki, hogy én sosem érem meg, mire eljut az „A” betűsektől az ábécé végére), de azt érzi, hogy én nagyon szeretem, és hogy ő nagyon szeret engem.
A kedvesem.
Egyik este jövök el tőle. Majd hívj fel, mondja, és én visszalépek az ágyhoz. Régi csajozós duma lehet? Hány „majd hívlak!” hangzik el a pasik szájából, és soha többé nem keresik a nőket… Most ő kér, hogy én hívjam. Nem fog összejönni, mondom. Miért, kérdezi ő. (Számára természetes, hogy a nők telefont ragadnak, és mindenféle ürügyekkel hívogatják, volt már ilyen kapcsolata. Az ürügy nevetséges volt, mégis hosszúévekre megszerezte magának a hölgy.)
Nem mondom, hogy én nem ez a típus vagyok, csak annyit: nincs nálad a telefonod. Ja! -mondja.
Bevittem neki, de nem hagytam benn, mert nem úgy tűnt, mintha képes lenne a használatára. Kikötözött kézzel, kásás beszéddel ugyan mire jutna? Picik a gombok, szerintem megnyomni sem tudná. Majd, ha jobban lesz.
A telefonját itthon őrzöm azóta is.
Én sokat telefonálok. Napi kapcsolatban vagyunk Ritával. Ha elmegy, este még felhívom, hogy volt az apja.
Közben eszembe jut: nekem a jövő héttől dolgoznom kell. Telefon a munkahelyemre a főnökömnek: nem megyek vissza… Szegénynek van elég baja, egy másik intézménytípus folyamatosan szívja el a munkaerőket. Ketten vagyunk, akiknek aláírási jogkörünk van. A következő hét az enyém lenne. Utána 3 hét szabi. Gyuri mondta a betegsége előtt, hogy megyünk majd a Velencei-tóra. Tudja, hogy imádom. Ő nem rajong a vízért, de elül a parton. A dunai strandon is így csinálunk. Nála van egy jó könyv, egy keresztrejtvény, vár reám.
Főnökömtől később megtudom, hogy úgy sírtam, hogy azt sem értette, mi a bajom.
A következő hetet megoldjuk. Reggel bemegyek, elintézem, amit kell, meg amihez még erőm van. 2-kor indulok haza, kicsit pihenek, (éjjel altatóval alszom, nappal kávéval tartom ébren magam, én, aki amúgy sosem kávézom…, és sosem szedtem altatót….), majd kocsiba ülök, és megyek a kórházba.
Gyurinak súgom: kocsival jöttem, büszke lennél rám. Büszke vagyok, mondja, és szomorúan mosolyog. Ő már tudja. Én még nem, hogy majd egyre több mindent kell egyedül megoldanom.
Ha itthon lenne, ugyanez a beszélgetés kicsit másképp zajlana. Ha mondanám, hogy kocsival voltam Pesten, biztosan mérges lenne, hogy ugyan, miért nem hittem el magamról, hogy meg tudom csinálni, amikor mindenki meg tudja csinálni? Ne légy kishitű, mondaná. Ne légy vesztes, mondaná.
És nem tudom, mekkora vesztes leszek én még egyszer….
