Augusztus 2., szombat.

Enikő megkér, hogy menjek be vele látogatás után a Feneketlen-tóhoz, nézzük meg, mit lehet a lakással kezdeni. A kocsit nála hagyom. Már Gyuriéval járok, a 21 éves matuzsálem megadta magát, amikor pár nappal korábban be kellett menni az albérlő miatt. Rita hívott, hogy hiába egyeztetett vele telefonon időpontot, a nő nincs otthon. 1,5 percre álltam csak félre, de már nem indult újra a telefonbeszélgetés után. Ádámmal próbáljuk betolni, nem megy. Ákost hívom, biciklire ül, és jön. Hívja a barátját. Négyen betoljuk, az önindítóra gyanakodnak. Hazamegyek vele, de nem tudom, hogy fogom megoldani Gyuri nélkül. Rita már régebben is mondta, hogy miért nem járok az apja kocsijával (az csak 17 éves…), de nekem a zöld Gyurihoz tartozik. Ha kinézek az ablakon, mindig azt várom, hogy kiszáll belőle. Közben tudom, hogy a legszerencsésebb esetben sem fogja már soha vezetni.
Most én járok vele. A pirossal még várok, majd csak lesz vele valami, a szerelőt ebben az idegállapotban már nem tudom felvállalni.
Szóval kocsival Enikőig, onnan az övével a kórházba. A szokásos: törölgetem, porozgatom, krémezem. Előző nap levágtam a körmét, Ádi szerint nem sikerült túl jól, de akkor nem volt idegem lereszelgetni. Ma megteszem. Manikűrösnek nem vennének fel, de azért meg vagyok magammal elégedve.
Beszélek hozzá, mint mindig. Enikő sokat van a folyosón. Bejön, nem szokott Gyurihoz beszélni, de most azt mondja neki, hogy ne aggódjon, nem lesz semmi baj, elintéztük az albérlőt, Ritára vigyázunk. Ránézek, és ha nem kórházban lennék, üvöltenék: nem mondunk ilyet! Nem lehet elengedni! Közben Gyuri, aki 16 napja kómában fekszik, kinyitja a szemét, és ránéz Enikőre.

Jaj, csak nem fogta fel, hogy most már elmehet, hogy elengedjük! Én biztos nem!

A látogatás 6 óráig tart. Hogy beérjünk Budára, 5 után elindulunk. Enikő azt mondja, hogy maradhatok még, vár rám a folyosón, de azt mondom, hogy nem kell, majd holnap többet leszek bent nála. Ha tudnám….

Bemegyünk a lakásba. Nekem nem sok hasznomat veszi. 4 év szerelem köt oda. Állok az erkélyen, mint mindig, ha ott voltam, és gyönyörködöm a kilátásban. A Feneketlen-tó minden évszakban csodás. Eszembe jut, mennyit ültünk kint, és beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Kettőnkről. A jövőről. Akkor is, amikor még nem tűnt közösnek. Hogy hányszor álltam ott egyedül, és nézelődtem, és egyszer csak valaki átölelt, és álltunk ott összeölelkezve, szeretve egymást.

Azért a függönyöket segítek leszedni. Legutóbb kettesben mostuk ki Gyurival. Most Enikő elviszi haza.
Elmegyünk hozzájuk, behív a lakásba, de köszönettel visszautasítom, alig vagyok itthon. Majd beszélünk, mondjuk egymásnak.
Hazajövök, még bennem van a Kosztolányis sokk, a sok emlék.

Aznap csak két fotót csináltam róla, nagy volt a nyüzsgés. Ahogy hazaérek, feltöltöm a gépre a kórházas mappába. Később megnézném a telefonomon, csak, hogy velem legyen, ha csak képen is. Csak egy fotó van a telefonomban aznapról. Gyerekemet meggyanúsítom, hogy kitörölte. Tagad. Sebaj, a számítógépen rajta kell lennie. Ott is csak egy van. Nincs nagy jelentősége, hiszen minden nap fényképeztem, majd holnap többet csinálok, nyugtatom magam. Még nem tudom, hogy aznap éjjel még egyszer lefényképezem.

22.39-kor megcsörren a telefonom, ismeretlen szám.

A kórházból hívnak. Sajnálattal közlik, hogy György meghalt.

És akkor vége a világnak.

Kérdezem, hogy mi a teendőm. Azt mondták, hogy hétfő reggel menjek be a papírokat aláírni, illetve, ha el akarok tőle búcsúzni, akkor éjfélig még megtehetem, addig az ágyában van. Hívom Enikőt, hogy megyek hozzá, megyünk a kórházba, meghalt Gyuri. Azt kéri, hogy Ritának ne szóljak, a Velencei-tónál van, születésnapot ünnepelnek a barátokkal. Természetesen nem hívom. Ami megtörtént, azon már nem tudunk változtatni, ne rontsuk el a bulit.
Fekete ruhát keresek a szekrényben. Ádám jön velem, szerinte nem vagyok képes a szomszéd településig, Enikőig vezetni. Enikő farmerban, fekete felsőben. Megyünk. Ritát mégis felhívta. Gyakorlatilag mindegy, mert ha másnap tudja meg, akkor hibáztathat, hogy miért nem szóltunk egyből, de, ha egyből szólunk, sem tud semmit sem tenni Velencén.
A főbejáratnál parkolunk, persze, zárva. Még egyszer az oldalsó kapun megyek be hozzá: én mindig ott parkoltam.

A kórházban a nővér kellőképpen ünnepélyesen kíván részvétet. Vele még nem találkoztam eddig. Nem is vágytam ilyen találkozásra…
Kérdezem, hogy halt meg, erre ő tettetett sértettséggel válaszol: ELALUDT! Hát, ezt azért nem veszem be, benne volt a lélegeztető tubus, ez ki van zárva.
Azt mondta, ha akarok, bemehetek hozzá elbúcsúzni, akkor ad hozzá gumikesztyűt. Elfogadom, erős vagyok, nem hisztizek, hogy ki meri feltételezni rólam, hogy kesztyűben fogok a szerelmemhez érni! Szépen leteszem az ágya végében. A Sors sem bánik velem kesztyűs kézzel. Ádámnak már itthon megtiltom, hogy megnézze, ő kint marad a folyosón.
Enikő bejön velem, de azt mondja, hogy mire kibontottam, addigra ő már kiment, nem akarta már így látni. Azt hittem, csak le van takarva egy lepedővel, de nem, alatta a lepedő, és mint a múmia, be van tekerve. Azért kellett egy nagy levegő, hogy el kezdjem tudni bontogatni!

Addig csak néztem: olyan picinek tűnt, pedig 186 cm magas volt (ez nem változhatott), a súlya viszont biztosan jócskán kevesebb lett. 85 kilóval ment be a kórházba, gondolom, 15 kilót, de tán 20-t is lefogyott. Egy hónapig nem evett, csak néha egy-egy bébiételt!

Kibontom. Szemei félig nyitva, és békés az arca.

Ő már biztosan megkönnyebbült.
Végignézem a testét, a peg még a hasában van, de napok óta nem értünk vele semmit, nem maradt meg benne az ennivaló. Megnézem a tenyerét, jól emlékeztem, igen hosszúéletvonala van. Hát eggyel kevesebb dolog, amiben hinni lehet.
Kezem a szívén (azt hiszem, a rossz oldalon kerestem, de mindegy, jó nagy szíve van, ha dobogott volna, ott is éreztem volna). Simogatom, és mondogatom neki, hogy tudja, hogy tényleg nagy és jó szíve volt, ezért szeretem.
Arca jobb felén még ott a bemélyedés, ahová a lélegeztető tubus ki volt kötve.
Időtlen időkig tudnám simogatni és szeretgetni, de tudom, hogy még egyszer utoljára meg kell tennem, amit a 27 nap alatt végig utáltam, és emiatt mindig újabb és újabb simogatásokat kapott, és visszaléptem még egy búcsúpuszira: itt kell hagynom. Bár ő hagyott itt engem…

Elköszönök tőle. Megköszönöm a szerelmét, a szeretetét, a boldogságot, amit hozott az életembe. Még egyszer (százszor) elmondom neki, hogy szeretem, remélem, tudja, akárhol is van.
Hol jársz, kérdezem tőle? Ezt ő szinte minden este megkérdezte tőlem, amikor hazajöttem a 8 óra munka után, és ugyan beszélgettünk valamiről, de nekem még egy csomó minden járt a fejemben. Minden mondatát vissza tudtam mondani, mégis látta rajtam, hogy más gondolatok is foglalkoztatnak. Hihetetlenül érzett engem. Hol jársz, kérdezte, és tudta, hogy hiába figyelek rá, de még ezer gondolat cikázik át az agyamon.
Hol jársz? Kérdezem most utoljára tőle, pedig vagy százszor rákérdeztem a kóma alatt is. Válasz nem érkezik.
Soha nem fogom megtudni, hogy hol járt akkor, hol jár most. Nincsenek válaszok a miértekre.
(Amikor el kellett altatni a kutyáját, egy dalt dúdolt neki, hogy úgy menjen át arra a másik világra, hogy a kedves gazdi hangját hallja. Ha én énekelni kezdtem volna neki, akkor még ma is köztünk lenne, olyan botfülem és fahangom van, hogy attól még a holtak is felébrednének.

Nemrég olvastam, hogy a halálhoz vezető utat mindenki egyedül teszi meg. Neki is egyedül kellett végigmennie az úton. Halála előtt még 5 órával ott voltam, tudtam, hogy nincs láza, hiszen rákérdeztem, de semmi sem mutatta, hogy pár órán belül meg fog halni. Ha tudom, senki sem küld el engem onnan! Egy aggasztott, ahogy már írtam, hogy már nem maradt meg benne a folyékony ennivaló sem. De komoly romlás nem állt be az állapotában.)
Még egy fotót csináltam róla. Ezt sem, a későbbieket sem nézheti rajtam kívül senki. De nekem kell, hogy legyen egy kép róla, arról a Gyuriról, akinek már csak a teste van ott.
Visszahajtom rá a lepedőt, és elmegyek. A mellette fekvő férfi fenn van, diszkréten háttal feküdt végig, tapintatáért örökre hálás leszek. Elköszön tőlem. Talán ő tudná, mi történt.

Megyek az ügyeletes orvoshoz. Neki is felteszem a kérdést: hogy halt meg. Ő legalább nem néz hülyének. Azt mondja, hogy „tudja, hogy már amikor bekerült is milyen súlyos volt az állapota…” Nem ezt kérdeztem. Tudom, és tudom, hogy mennyit romlott NÁLUK, de most az akarom tudni, hogy halt meg. Azt mondta, nem tudják. Éppen egy beteget élesztettek újra a stroke intenzíven, amikor vele végeztek, akkor szóltak neki, hogy valami történt E. úrral.
Nem akarok rágondolni, de remélem, nem megfulladt a váladéktól. Pokoli sokat szenvedhetett akkor. (Szobatársa még régebben mondta, hogy nem mindig szívják ám le tisztességesen. Tudom, nehéz is, mert általában a leszívás után indul be nála a köhögési inger, és kezdhetik elölről, ezért nem értem, miért nem volt állandó felügyelet alatt.)

Még megkérdezem, hogy legalább akinél abban az időpontban voltak, amikor ő meghalt, sikerrel jártak-e. Közölte, hogy nem, őt is elveszítették. (Őt talán akkor hozhatták be, mert 3 embert láttam a folyosón sírni, és nem feketében jöttek, tehát nem tudták még, hogy mi vár rájuk.)
Rákérdezek, amire már az intenzíven is: ugye, nem akarják meggyötört testét felboncolni? Kapok egy 3 példányos papírt, kérvényezem, hogy tekintsenek el tőle. Hiszen 27 napig kezelték, mindent tudnak. Azt mondta, hogy ők lemondanak róla, de a pathológia engedélye is kell hozzá, és majd az orvosigazgató dönt. Biztos vagyok benne, hogy újat már nem tudnának róla megállapítani, hagyják békében nyugodni. Nem ez volt az első tévedésem!

Megkapom a holmiját. Semmit sem hozok haza, csak a törölközőket, hogy ha néha beburkolózom, akkor majd őt érezzem. Minden mást a kórházra hagyok, hogy ha akad olyan beteg, akit nem látogatnak, vagy nem tudják megvenni neki, akkor használják el.

Leérünk a földszintre. A másik liftbe akkor tolják be a halottszállító fémkoporsót. Érzem, hogy érte indultak…

Se odafelé, se visszafelé nem sírtam Enikő autójában. Azt mondtam, hogy én ezt nem tudom felfogni. Miközben tudom, hogy dehogynem: ketten haltunk ma meg. Ő fizikailag, én „csak” lelkileg.
És várom, hogy én is utána mehessek. Nem hiszek a túlvilágban. Agyilag felfoghatatlan, hogy az emberi történelem több mint 2000 éve alatt elhunytak mint ott fönn legyenek, és majd egyszer feltámadjanak, vagy, ha nem támadnak fel, majd ott egymásra találjanak abban a nagy tömegben.

De most fogtam fel, hogy a halálban azért egy jó mindenképpen van: ott már nem fáj semmi. Sem a betegség, sem a másik hiánya.

Nem értem, hogy miért pont ő, aki annyira jó ember volt.

Miért pont most, miért nem élhetett még.

(Olvastam egy cikket pár éve. A Lockerbie fölött lezuhant repülőgépen 4 magyar veszítette életét. Egy idősebb hölgy, és egy család: apa, anya, kisgyerek. Az apuka édesanyjával készült a riport. Gyereke, menye, unokája rokonokhoz indult Amerikába. A gép tragédiájáról hallottak ugyan, de tudták, hogy nekik másik járatra szólt a jegyük. Majd 3 nap múlva telefonált a rokon, hogy hol vannak a fiatalok, még nem érkeztek meg. Utóbb kiderült, hogy lekésték a csatlakozást az eredeti járatra, de találkoztak az idősebb hölggyel, aki rendszeresen járt ki a fiához, segített nekik átcserélni a jegyüket erre a járatra.
Amikor kiderült, hogy a fiuk, menyük, unokájuk a gépen volt, a temetőben csináltattak egy síremléket, hogy legyen hová kijárniuk. Azt mondta, hogy menye bőrdzsekijén kívül más nem maradt meg belőlük. És azt mondta az asszony, aki 3 embert veszített el akkor: „nekem Lockerbie óta nem létezik az Isten.”)

Sosem voltam hívő lélek, de végtelenül toleránsan kezelem mások hitét, addig, amíg ők is elfogadják az enyémet. (Bagdy Emőke mondja, hogy az ateisták is hisznek valamiben, csak nekik nehezebb.)

Július 17-e óta semmiben sem hiszek. Aznap halt meg először.

Hogy mit érzett akkor, amikor egy ideig halott volt, hogy mit érzett, amikor visszahozták, hogy mit érzett akkor, amikor elméletileg az agya már nem működött (és mi láttuk, hogy reagál), hogy mit érzett, amikor küzdött az életéért a fájdalmas beavatkozások során, és küzdött a halálért a lélegeztető tubus ellenére, azt elképzelni sem tudom. Hogy mit érzett akkor, amikor tudta, hogy most már tényleg vége. Hogy mit érzett akkor, amikor tudta, hogy akarata ellenére „cserben hagy” bennünket. Ritának is, nekem is szükségünk lenne még rá.

És mit érzett akkor, aminek az elmúlt fél évben nem tulajdonítottam jelentőséget, most utólag már furcsa. Ő, a házasságellenes kétszer kérdezte meg tavasszal, hogy nekem mennyire fontos az esküvő, tőle ráér, de miattam megtarthatjuk. Tudta vajon, hogy sosem leszek Egriné abban az eredetileg választott időpontban?

Hogy annyi helyre eljött velem, hogy legyenek élményeim, amiből táplálkozni tudok, miközben bármerre megyek is, sírok, hiszen vele jártam ott utoljára. Ma már sok mondatát átértelmezem. Mintha tudat alatt érezte volna, hogy lassan lejár az ideje. Miközben ezer dologban benne volt.

Mindig azt mondta, hogy öreg korára Enikőnél fog kikötni, gyermeke anyjánál. Lakcímileg így lett. Exe szemrebbenés nélkül jelentette ki a közösen épített otthonból – melyet megtartott magának. Én meggyorsítottam a fellebbezést, végül Enikő ment el bejelenteni magához, hiszen akkor már csak napok voltak hátra. Lakcím pedig kellett, mert a nélkül nem volt jogosult a tb ellátásra (ahogy nem jutott a Syncumarhoz sem emiatt…), az intenzív osztály pedig drága.
Mindig azt mondta régebben, ha eljön az az idő, amikor nem ismer meg engem, Ritát, tegyük be egy szocotthonba, és ne haragudjunk rá: nem tehet róla. Ő szeret bennünket, de az agya felmondta a szolgálatot. Nem tettem volna be sehová, ha nem szorul ápolásra: oxigénre, leszívásra, ami itthon nem megoldható. Tudjuk, hogy szeretett, és érdekes módon a halottvizsgálati lapon az a diagnózis szerepel, amit ő előre megjósolt.
Tudom, mindig ebben bízott, hogy ő megy el előbb. Szerinte én erősebb vagyok, ő nem tudna egyedül élni. Mindig élcelődött: ha valamelyikünk meghal, ő beköltözik Pestre…
Most költözni szándékszom. Itthon már a fél lakást összepakoltam, ha lesz még pár napom, az egészet sikerül, és megyek. Elmegyek. Nélküle ez már nem élet…
A saját dolgaim rendben vannak, de ruháihoz még nem nyúltam. Tudom, össze kell pakolnom, el kell vinnem Ritához. Azért a kedvenc fekete garbóját, mely annyira jól állt neki, megtartom. (A hamvasztáskor abba csorogtak a könnyeim.)

Gyuri!

Most átolvasott egyik leveledben azt írtad, hogy matematikailag kicsi az esélye, hogy mindig mellettem állhass. Ugye, ennél azért Te is többre gondoltál?

Viccelődtél vele, hogy neked kell előbb elmenned, én könnyebben találhatok párt magamnak. Megsértődtem. Én már megtaláltam az Igazit. Akit nekem rendelt az ég. Azt mondtad, nem szabad így felfogni. Éljek, legyek boldog, és néha emlékezzek rád. Gyuri, boldog voltam. Veled. Több Egri György nem született erre a Földre!

Szeretted a Cyranót. Emlékszel a dalra: „Nincsen olyan perc az életemben, amelyikben ne gondolnék rád!”

A teljes szövege:

„Nincsen olyan perc az életemben, amelyikben ne gondolnék rád!

Megjelensz a kora esti csendben, egy lépésnyire van már csak a szád. (Ez nagyon szép!)

A halászhajók pihennek a parton, ma már biztos nem lesz több fogás,

A fejemet a fejed mellé hajtom, és e mozdulat egy néma vallomás (De szép Cyranó!)

Nincs semmi törvény, akár az örvény, magával ránt a szerelem!

Szédít a mélység, gyötör a kétség, és még is jó hogy vagy nekem! (Nagyon tetszik!)

Egy kóbor villám agyoncsapna menten, és eltemetne végleg a világ

Ha volna olyan perc az életemben, amelyikben ne gondolnék rád. (És most újból, ugye?)

Nincs semmi törvény, akár az örvény, magával ránt a szerelem.

Szédít a mélység, gyötör a kétség, és még is jó hogy vagy nekem. (És a végét szép halkan, ugye?)

Egy kóbor villám agyoncsapna menten, és eltemetne VÉGLEG a világ, ha volna olyan perc az életemben, amelyikben ne gondolnék rád!”

Tudod, ezt akkor kaptam tőled, amikor először csapott a házunkba a villám. És akkor csapott belénk is, akkoriban jöttünk rá, hogy akárhogy kapálózunk ellene, bennünket a Sors egymásnak rendelt.

Tudom, Te előbb szerettél volna velem találkozni. Hiszen Te is három gyereket terveztél, tudtad, én keresztül vinném. Én viszont örülök, hogy akkor találkoztunk, amikor Te már lenyugodtál, a régi Gyurival már rég túl lettünk volna a válóperen. Tudom, hogy nekünk akkor és ott kellett találkoznunk, amikor és ahogy találkoztunk. Emlékszel? Tizen- vagy huszonévesen a postán azt láttad, hogy egy 40-es pasi szerelmes levelet ír. És nem értetted, hogy lehet valaki „ilyen öregen” is ilyen érzelmekkel teli. Olvasd el azt a több mint 700 levelet, amit mi írtunk egymásnak.

Aznap éjjel csak Ritát hívom fel. Nem beszélgetünk, csak zokog, ott, a Velencei-tó partján. Egyet tudok csak vigasztalásul mondani: már nem szenvedsz.

Hogy mi beledöglünk, az más kérdés.

Másnap délután megfogom a telefonomat, és megírom sms-ben a rokonoknak, barátoknak, hogy szombat óta szegényebb lett a világ. E-mailt írok, osztálytársakat nyomozok.

Aki nem megy el szó nélkül a hír mellett, annak megköszönöm, és örülök, hogy mások is szerették.

Temetést intézek.
Állást keresek. Ha még van nekem valamennyi (bár erről megvan a saját véleményem), szeretnék más területen dolgozni.

30 éve emberekkel foglalkozom, (ez már erre a kis időre is úgy marad), mindig is imádtam a könyvtáros néni szerepkört, de most úgy érzem, hogy egy temetkezési cégnél többet tudnék segíteni a fájdalomból félőrülteken, hiszen magam is végig csináltam.

Közben a következő szombaton, 9-én bemegyek Marcsi barátnőmhöz. 1 hete vagyok „özvegy”, de meg kell tennem, mert ő is nagyon beteg. Február óta tudjuk, hogy hasnyálmirigyrákja van, műthetetlen. Illetve felvágták, de semmit sem tudtak vele kezdeni.
A kemót nem vállalta. Sugarazni nem is lehet.
Amikor Gyuri rosszul lett, azon a szabadságos héten vele lettünk volna az annavölgyi nyaralójában. Imád ott lenni, de a férjének eléggé elfogyott a szabadsága. Mi Gyurival vállaltuk, hogy felvisszük, ott leszünk vele, és, ha bármi történik, hazahozzuk. (Otthonában a hospice-os nővérkétől kapja az infúziót, a morfiumos tapaszt.)
Azon a napon, amikor Gyurit elvitte a mentő, sms-t írok neki, hogy mi történt velünk. Utána azt mondja, hogy én ezt előre éreztem, (és jól döntöttem, járhattam volna az esztergomi kórházba Gyurihoz), mert hiába mondta, hogy ő ugyan nincs olyan állapotban, hogy feljöjjön velünk, de odaadja a kulcsot, máskor is voltunk fenn nélküle, menjünk, pihenjünk, én hárítok, hogy majd együtt, lesz ő, azaz Marcsi még jobban.
(Pedig tényleg voltunk nélküle is, akkor, amikor úgy döntöttünk, hogy együtt folytatjuk az életünket, nem csak „együtt járunk”. És még sokszor. Tavaly a születésnapomkor. Én a táti Nagy-Dunában úszkáltam, ők ketten hősiesen olvastak a parton, és hagyták, hadd élvezzem azt a napot. Ki gondolta volna, hogy a következő születésnapom már így telik?                     
És idén is többször felmentünk. Sárisáp: kaolit-bánya, Péliföldszentkereszt: a szalézi szerzetesek háza, Mária-kút, Bajna: a Sándor-Metternich kastély… Gyönyörű környék.
Marcsi nincs jól. Míg Gyuri kórházban van, nekem megsúgja: 1,5-2 hónapja van hátra az orvos szerint. Tudom, hogy nincs neki annyi sem, de nem akarom elhinni. Március óta nem akarom elhinni, hogy egy ilyen jó ember, mint ő, egyszer ne legyen. Tavaly karácsonykor nem mentünk föl vele „Annába”, pedig ott mindig lámpás túrával ünneplik ezt a napot, abban maradtunk, hogy majd idén. Olyan nincs, hogy ne legyen „idén”! Szükségem van rá! Szükségünk van rá! Annyi embernek ő a támasza, hogy hihetetlen.
9-én ott ülünk Ádival az ágya mellett. Nem tudjuk befejezni a beszélgetést, rosszul lesz. Állunk az előszobában, még vissza tudunk menni elköszönni tőle. 10-én felhívom, kicsit jobban van, felkelt, kiment a kertbe. Férje hív 12-én reggel: 11-ről 12-re virradóra elveszítette ő is a halállal szembeni csatát.

Egyedül maradtam.

Július végén beszéltünk róla, bár akkor sem akartam elhinni, hogy Gyuri nem fog felépülni, de megkértem, hogy ha Gyuri tényleg meghal, akkor arra kérem, hogy ott, azon a másik világon vigyázzon rá, és foglaljanak nekem egy helyet kettejük között. Megígérte. Ha van másik világ, akkor jó helyen leszek.

Gyuri, ugye hallottad a kómában is a kedvenc Edith Piaf idézetemet, amit annyiszor olvashattál tőlem: NEM BÁNOK SEMMIT SEM!

Emlékszel, egyszer azt írtad nekem, hogy úgy, ahogy én szeretlek, kevesen szerettek téged, dobogós vagyok. Ugye, Te már akkor is tudtad, hogy én állok a dobogó legfelső fokán?
Hiszen ezt szeretted bennem.

Rengeteg levelet őrzök tőled. Néha előveszem, és sírok. A leveleidet félve olvasom. Te voltál az örök pozitívum, én a negatívum. Mert mindig neked akartam jót, nem magamnak.

Én csak sírok. Egy hónapja, hogy meghaltál. Az utolsó mosolygós képet Te készítetted rólam: a szigligeti várban június 25-én. Azóta nem mosolyogtam!
Nem mutattam meg neked, de én is fotóztam aznap. A várban egy nagyon fáradt embert örökítettem meg, az előtted álló per kikészített. A szigligeti kikötőben sem az a Gyuri van a fotón, akit én ismertem, júniusban éveket öregedtél. Olyan emberek miatt, akik csak kihasználtak, mert hagytad magad.
De a tapolcai képet nem láttad. Ahogy jöttél fel a barlangból, mintha szellemek lennének körülötted. Amikor megláttam, a csomó rögvest beugrott a gyomromba, hiszen tudtam, hogy nem szeded a Syncumart, hiszen… De ez egy másik történet. Legközelebb megírom.
És emlékszel, azon a szombaton (július 5.) ott ültünk Marcsinál, és letolt, hogy hagyhattad ki. Te pedig kisfiúsan elmosolyodtál: valamiben meg kell halni, mondtad.

Tudom, hogy nem örülnél, ha látnád, hogy mennyi könnyem hullott már eddig. Én sem tudom, honnan van egy emberben ennyi könny. Emlékszel G. Garcia Márquezra: „Ne sírj, hogy vége, örülj, hogy megtörtént.”

Örülök, hogy velem megtörtént. Nem hitted volna, hogy gyermeked édesanyja írja nekem, míg kórházban voltál, hogy tudjak róla, hogy én mennyire szerencsés vagyok, más egész életében keresgéli az igazit, nekem pedig megadatott, hogy megtaláljam. És ennek örülök.

És sírok, mert több időt érdemeltünk volna együtt. Te is, én is megszenvedtem már a magamét.

Tudom, hogy nem Te tehetsz róla, de ha csak egy pillanatra felsejlett volna előtted, hogy mit szenvedek majd én, Rita, Alexa Liillácska, ha Te nem leszel, ugye, ma már másképp csinálnád?
Én is. Akkor, amikor rosszul lettél, nem telefonálnék, csak a mentőknek, és hozzád bújnék, átölelnélek, és tartanálak a karjaimban, amíg el nem visznek tőlem.
Olvasom a leveleidet, és mintha a kést forgatnák bennem. Azt írtad, hogy én vagyok az a nő, akihez a boncteremből is kijönnél egy búcsú-köszönömre. Gyuri, nem jöttél ki. És ugye tudtad, hogy nem kell semmit sem megköszönni? Ami jó nekem ebben az életben jutott, azt tőled kaptam.

Egyszer, még kapcsolatunk elején megnyitottam a levelezésemet. És Shakespeare 75. szonettje állt benne. Köszönöm. Azt is. Mindent. Téged. Neked.

Hiányzol. Szeretlek.

Emlékszel? Annyi dalt küldtél nekem. A Várj reám-ra emlékszel? Azt mondtam akkor, sosem szerettem Szimonovot. De tudod mit?

Várj reám!
(s én megjövök!)

Zsanni

2014. szeptember 02.

Ez történet rólam és Gyuriról szól. Minden szava igaz.

Lehetne magánügy is, de azért döntöttem úgy, hogy elmesélem másoknak is, hogy tanuljanak belőle.

Amit én másoknak javasolnék:

1. Sosem tudjuk, mennyi az annyi, kinek hány év adatott meg a Földön. Éljünk mindig úgy, hogy hátha az az utolsó. Merjünk boldogok lenni, és mutassuk ki a másik felé a szeretetünket. Merjük elfogadni, ha szeretnek.

2. Ne legyen túl sok lezáratlan ügyünk. Valami mindig függőben van, de minimalizáljuk. Ne úgy menjünk el, hogy még rengeteg elintézni valónk van. (És ne induljunk neki a vakvilágnak a kórházi ágyról, hogy nekünk még dolgunk van.)

3. Gondoljuk meg, mi a fontos. Csalódtunk valakiben? Lehet perre menni, vagy leírni veszteségként. De nem éri meg ezért feláldozni az életünket.

4. Ne érjük be félmegoldásokkal. Higgyünk benne, hogy valaki pont ránk vár, akinek pont úgy vagyunk jó, ahogy vagyunk. Aki jobban szeret bennünket, mint mi magunkat, hiszen mi nem vagyunk kibékülve a ráncainkkal, az ősz hajszálainkkal, a túlsúlyúnkkal.

Lehet társas magányban élni, de inkább keressük meg az igazit. Én szerencsés vagyok. Nekem ez megadatott.

Hogy milyen ember volt? Sokat mesélhetnék róla, de ezt (is) majd legközelebb. Most csak egy tavaszi történet. Az Auchanban vásároltunk, bekanyarodott az illatszer osztályra. A férfi parfüm-mintákat szagolgatta. Kifogyóban lehetett itthon. Én türelmesen álldogáltam. Némelyiket elém tartotta, és kérdezte, tetszik-e az illata? Nem ragadott meg egyik sem különösebben, de azt mondtam, nekem mindegy, ő használja. Azt mondta, az nem úgy van, mert én fogom rajta érezni. Olyat vegyünk, ami nekem tetszik.

Pierre Cardin „Style”-t választottam neki.

Én Christian Lacroix-t használok már évek óta. Senki véleményét nem kérdeztem. És senkinek sem engednék beleszólást….

(A kórházba is bevittem a parfümjét az utolsó héten és fújtam rá belőle, hátha felismeri a saját illatát, és elindít benne valamit. Sajnos, nem.)

Hát, ennyi volt.

Bocsánat, ha néhány oldalon ezt-azt elütöttem.

"Én vétkem, én nagy vétkem, érezem,
Hogy nem láthatta könnyemtől szemem"

hogy kedvenc Juhász Gyula versemet idézzem.

A címe (ha nem lenne ismerős ez a két sor):

Testamentum.

Az enyém is.

Hétfőn betelefonálok, hogy átvitték-e a neurológiára? Még nem, válaszolják, de valószínűleg a délután folyamán lesz helye. És hogy menjek látogatni? Hát, előbb az intenzívre, az esik útba, és legfeljebb megyek felfelé tovább. Pedig nem mindegy, mert a neurológián 1 órával előbb kezdődik a látogatás. Végül úgy megyünk Enikővel, ahogy javasolták, kivárjuk az 5 órát, a negyed 6-ot. Bemegyek egyedül, Eni a folyosón vár inkább; köpeny, fertőtlenítő, és üres az ágya. Átvitték. Rohanunk.

A neurológián nem a stroke intenzíven van, hanem „sima” kórteremben. Tehát nincs állandó felügyelet alatt. Semmilyen gép nincs a közelében. Nem nézik a szívét, a vérnyomását.

Találkozunk az orvosával. Azt kérdezi, hogy ugye adtunk le telefonszámot? Bármikor meghalhat. Semmi, de semmi remény nincs. Enikő kérdezi, hogy ugye, nem szenved? Vigil kóma, mondja a doktornő. Nem érez semmit. A többi orvos is ezt mondta. A ct szerint agyának a felső része, ahol a tudati működés van, már elhalt, az alsó, ami a szervezetet működteti, az még megvan. Biztosan egy orvos nem így magyarázná el, de én ezt értettem az intenzíven. Azt mondták, hogy az agyban a ct ki tudja mutatni a különböző területek közötti határokat, nála egybemosódott. Mi pedig láttuk, látjuk, hogy reagál. Fájdalomra, Alexától jó szóra, hajszálra…

A szokásos rutin: simogatás, puszi, ölelés, beszélgetés, Alexa levelének felolvasása (hogy kívülről tudja!), kenegetés, fényképezés. Amikor jövök el, szívecskék a vállakra. És súgom: erős vagy, meg tudod csinálni. Nincs baj, édes, csak ébredj fel. Újra tanulunk járni, beszélni, tudod, mi még láttuk az eredeti István, a királyt, Berek Kati. Ápollak majd. Kellesz nekem!

Egyik nap a nővérpultnál az a nagyon csinos nővérke van, aki a stroke intenzíven volt a szobában a betegekkel.

/Gyuri még abban az állapotban is igazi férfi volt, tuti, hogy a nővérke elnyerte a tetszését. Olyan, mint egy topmodell, vékony, derékig érő fekete haj, hosszú szempillák, műkörmök, én sem értem, mit keres itt. A betegeket imádja. Olyan természetességgel teszi tisztába az idős nénikét, hogy le a kalappal előtte. Gyurit is mindig dicséri ő is, a többi nővér is.              

Azt mondják, végtelenül udvarias, és mindent „kínzást”, azaz leszívást megköszön. Hallom én is, tényleg hálás, pedig fájdalmat okoznak neki. Ezt a nővérkét „doktornővé” lépteti elő./

Vele futok össze most, hogy kikerült Gyuri az intenzívről. Köszönök neki, míg elmegyek mellette, ő visszaköszön. Fél perc múlva ott áll mögöttem a kórteremben Gyuri ágyánál. Őszinte döbbenettel nézi, és kérdezi: mi történt? Ha én nem lennék az összekötő kapocs, nem ismerne rá a régi betegére. Hiszen náluk jól volt! Elmondom, hogy kirakták a stroke intenzívről, mert „kellett a hely” (akkor épp ő volt az ügyeletes nővér). Hogy a másik helyen milyen állapotban találtam rá. Hogy értem, hogy kevés a nővér, de biztosak vagyunk benne, hogy vagy azért halt meg 2 percre, mert a délelőtti összeesés elindított valamit az agyában, vagy azért, mert nem szívták le rendesen.

Nem is érti, hogy tudott egy rácsos ágyból kimászni. Azt kérdezte, miért nem volt lekötözve a két keze? Hiszen még náluk is úgy volt, pedig ők szinte végig a betegekkel voltak. Könnyebbet kérdezzen. Látom, sajnál. Ő már tudja, hogy itt már nincs remény, innen már nincs visszaút.
Kedves „doktornő”, kedves Rozika, köszönöm, hogy míg Önnél feküdt, becsülettel ápolta, és figyelt rá!

Öcsémmel valamikor a kórházi időszak alatt telefonon értekezünk. Nem tudom, Gyuri akkor melyik osztályon van. Csak ontom magamból a miérteket, és nincs válasz. Öcsém bíztat. Nekünk nincs szerencsénk, mondom neki, utalva sanyarú gyerekkorunkra. Neki talán egy fokkal jobban alakult a felnőtt kora, jól fizetőállása van, és 2 éve megtalálta a párját is. Mivel 11 évvel fiatalabb nálam, nála így jobbak az arányok. Mögöttem több mint 40 év boldogtalanság van.

Tudom, Gyurin már csak a csoda segíthet. Azt mondja, Zsanni, egyszer az életben nekünk is lehet szerencsénk! Tévedett.

Amúgy hüledezik. Június 26-án együtt voltunk Hévízen. Azóta sem tért napirendre, hogy ott György többet úszott, mint ő. És most ebben az állapotában van. Senki sem hitte volna, hogy még 10 napja van, amit „emberként”élhet, és 27 napja, amit emberi roncsként, pokoli fájdalmakkal.

A betegek itt, a neurológián sincsenek túl jóállapotban. Gyurival szemben egy hasonló korú férfi fekszik. Felesége állandóan panaszkodik, hogy eltűnik valamijük. Nekünk szerencsénk volt, csak a Gillette borotvákat nem találtam, de nem hinném, hogy bárkinek is szüksége volt rá, biztosan felhasználták a többi betegnél. Az úrnak nem ez volt az első stroke-ja. Most éppen szinte semmit sem lát. Egyik lábát combból már csonkolták. Néha megdöbbentő kérdéseket tesz fel a feleségének, rég halott szüleit keresi, vagy éppen lányáról érdeklődik. Az asszony ezen erősen elcsodálkozik: csak fiaik vannak.

Gyuri mellett egy viszonylag jóállapotban fekvő férfi van. A lába nem mozog, azt mesélte, egy nap alatt bénult le. Agyilag teljesen tiszta. Megígéri, hogy vigyáz Gyurira. És teszi ezt akkor is, amikor ott vagyok. Amikor hiába kérem a nővéreket, hogy jöjjenek, ha lesz egy kis idejük a vacsoraosztás után leszívni. Nem jönnek. Az úr harciasabb: csönget, és már ott is van az ápolónő. Könnyebben elintézi, mint én magam, a kis udvarias modoromban. Ma már tudom, a kórházban nem így kell viselkedni. Ha akkor az Atyaúristenig elmegyünk, hogy egy nyelni nem tudó embert hogy lehet kitenni az osztályra az őrzőből, talán még ma is élne.

Az úrnak megköszönöm a segítséget, és neki is vásárolok süteményeket, amikor bébiételekért megyek.

Gyuri nincs jól. Nem marad meg benne az infúziós tasakból folydogáló ennivaló. Egy idő után hányni kezd, olyankor elzárják a csapot, másnap koplal, harmadnap kap enni, de megint hány. Félek, gyengül. A tüdőgyulladásra nagyon figyelek, nézem, lázas-e (nem!), de azért rákérdezek. Megkérdezem, megnyugtatnak.

Egy nővér van az osztályon, aki nem engedi meg, hogy bent maradjak, míg leszívja, azt mondta, nem érdekli, hogy bírom-e vagy sem, de ilyenkor hozzátartozó nem lehet bent. A többiek megengedik, hogy benn legyek, és fogjam közben a kezét, és beszéljek hozzá, míg szenved. Most kimegyek, elfogadom, hogy ez a szabály. Viszont figyel a lábára. Ahol a sarkain az intenzíven vízhólyagszerű foltok jöttek, ott már fekete a bőr, de alig látom, mert bekötötte. Azt mondta, így talán meg lehet úszni a kimetszést. Lábai alatt ott van a párna, igyekszem úgy fordítani a talpát, hogy a sarka a levegőben legyen, ne nyomja semmi. Persze, nem biztos, hogy ez jó neki. Hogy nem kényelmes, az biztos.

Gyurinak szaga van. Tudom, hogy ez az édeskés szag a fején lévő kötszerből jön. Torkában ledugva a lélegeztető cső, de ez hozzá van kötve a fejéhez is. Már át van itatódva váladékkal, annak van ilyen szaga. Kérdezem ezt a nővérkét, nem lehetne-e a kötést kicserélni, mert az intenzíven rendszeresen cserélték. Azt mondta, nem lehet, orvos dugta le a csövet, ő nem szívesen bolygatná meg, talán majd másnap, az orvosok. Persze, másnap ugyanaz a helyzet. Viszont másnap látom, hogy a kötszer sebesre marta a füleit. Próbálom elhúzni, de bele van ragadva. Szólok az aznapi ápolónak, mutatom, ő kicseréli. „Segítek” neki, elmondom, hogy az intenzíven gézlapokat tettek a kötszer alá, így nem érintkezett a bőrével.

Kérdezem, hogy nem jöhet-e ki a lélegeztető cső a torkából így, hogy meg lett bolygatva, mert látom, hogy a számozás feljebb jött. Azt mondja, nem, mert nézzem meg, van egy kék zsinór is a tubus mellett, azzal fel van fújva a torkában egy ballon, biztos, hogy nem kényelmes neki, de nem tud kicsúszni emiatt.

Atyaisten, mennyit szenvedhet szegény ember! Tényleg igaza van, hogy neki ilyen nyomorultul kell meghalnia!

Másnap megint a fülébe van ragadva a kötszer. Másik ápolót hívok, átkötözi. Pénzt adok neki, nem akarja elfogadni. De muszáj, hogy abban a 22 órában is figyeljenek rá, amíg nem vagyok ott. Az ápolóval ambivalens a kapcsolatunk. Ő volt bent akkor is, amikor Gyurit 17-én éjjel újra kellett éleszteni. Ha azért halt meg, mert nem szívták le, akkor ő volt az egyik, akinek nem jutott ideje arra, hogy figyeljen rá. De most az a cél, hogy ezt a korszakot túlélje.

Az ismerősök mondogatják, hogy azért nem tud meghalni, mert én képtelen vagyok elengedni. Nem is fogom! Tudom, hogy nem tudnék talpra állni még egyszer. 45 nagyon nehéz év van mögöttem, 45 évig volt erőm és volt hitem, hogy majd egyszer jobbra fordul a sorsom. A hitemet aznap elveszítettem, amikor kórházba került. Az erőm pedig már rég elfogyott, csak miatta vagyok még életben. Ha itt hagy, nincs értelme az életemnek.

Egyébként hazugság az egész, hiszen lélegeztetik, magától nem is tudna meghalni, akármit súgnék a fülébe látogatáskor.
Mesélte, hogy amikor édesanyja nagybeteg volt, az utolsó nap valami olyasmit mondott neki, hogy „menj békében utadra”, és másnap meg is halt. Akárhányszor elmesélte nekem ezt a történetet, mindig azt mondtam, ilyet tőlem ne várjon!

Azért nem unatkozok itthon sem. Bár takarítani, főzni képtelen vagyok.

De intézem a hivatalos ügyeit. Nyomozom anyja hagyatéki ügyét, levelezek az ügyvéddel, aki előttem lévőélettársa kapcsán a peres ügy előkészítését intézi.

Albérlővel hadakozom. Már második hónapja nem fizet, kiköltözni sem hajlandó. Rita kezébe veszi az ügyet, de nincs otthon a nő. Hívom én: éppen albérletet keres. Legyen otthon 9-re, mondom neki. Enikővel útnak indulunk. Csepeltől öcsém is jön velünk. A folyosóra sem enged be, a szomszédot kell ismét megkérni (már elege van belőlünk, Rita is így jutott be). Végül ajtót nyit. Még ő van felháborodva. Nem hajlandó kiköltözni. Rendőrt hívok. Lemegyek a ház elé, megvárom a két fiatalt, akit kiküldenek. Személyit kérnek. Fényképeket mutogatok a telefonomból, ez Gyuri, akié a lakás. Nincs abban az állapotban, hogy bármit is elintézzen, de mielőtt kórházba került, már ki akarta tenni a bérlőket. Azt sem tudom, ki lakik a lakásban, egy nevet tudok, de a nő még a személyijét sem volt hajlandó elővenni, hogy leellenőrizzem. Jegyzőkönyveznek, elkérik a kórház nevét. Feljönnek az ötödikre, beszélnek a nővel. Azért most már kisebb a szája. A magyar jog szerint, bár semmi köze a lakáshoz, még egy bérleti szerződése sincs, de mivel életvitelszerűen ott lakik, joga van benne lenni. Mi csak az ajtóból nézünk befelé. Megígéri, másnap az élettársához költözik. Állítólag ő is ott volt a lakásban. Ami azért érdekes, mert az eredeti élettársával, akivel tavaly ősszel beköltözött, elég hamar szétmentek, e szerint már talált egy újat? Erről a lakás tulajdonosát „elfelejtette”értesíteni, Gyuri azonnal engedett a bérleti díjból, ahogy decemberben jelezte, hogy már csak a kisebbik fia lakik vele. Aztán beköltözött a nagy is. Meg az új pasi. A lépcsőházban kérdezték, hová jött a rendőrség, a ötödikre? Nem voltak meghökkenve.

Papírt íratok vele, hogy tartozik Gyurinak 200.000 Ft-tal a kéthavi bérleti díj, és a nem fizetett számlák miatt. Nem hinném, hogy szándékában állna kifizetni, mert akkor már megtette volna, és nem hinném, hogy ki tudná fizetni, mert akárhová megy lakni, kéthavi kauciót biztosan le kell tennie. De gondolni kell arra, hogy mi lesz, ha Gyuri tényleg nem jön ki a kórházból, akkor be lehet adni a hagyatéki tárgyalás részeként, hogy tartoznak neki.
A nő egyébként valami hihetetlenül primitív. A legjobb védekezés a támadás. Többször felszólítottam Gyuri nevében, Gyuri telefonjáról júliusban: közli, hogy azon volt mindig, hogy új albérletet találjon. Igaz, a közértből semmit sem vihet el fizetés nélkül, lakni mégis lehet az ő logikája miatt. Egyébként szerinte éppen talált magának új albérletet, amikor felhívtam, hogy este 9-kor ott vagyok, és amikor visszahívta a tulajt, hogy kivenné, az én telefonom miatt meggondolták magukat, és nem adták ki neki a lakást. (Nagyszerű, valakikkel jót is tettem, mert, hogy ott sem fizetne, az azért borítékolható.)                                                  
Némileg ellentmond, hogy Rita, aki órákig várt rá a parkban, azt az információt kapta, hogy azért nem tudta felhívni, amikor hazaért, mert nincs a telefonján pénz. Úgy látszik, néha van, néha nincs.

Éjfél után érek haza.

Másnap a nő tényleg kiköltözik, szerintem tudja, hogy újfent kihívnám a rendőrséget. Rita és Enikő mennek be a kulcsokért, én Gyuri mellett maradok a kórházban. Amit kellett, már megtettem ebben az ügyben. Gyurinak nem mesélem el a rendőrségi ügyet, csak annyit, kiköltözik az albérlő. Ne idegeskedjen. Gyógyuljon!
Az Országos Színháztörténeti Intézettel levelezek, szeretné megszerezni annak a darabnak a hangfelvételét, melyben édesanyja együtt játszott Bajor Gizivel (és ő is, hiszen akkor volt vele várandós az anyukája). Még tavasszal kaptuk meg az OSZMI elérhetőségét a színészmúzeumtól, gondoltam, mire meggyógyul, meglepem vele, hogy lesz hangfelvétel.
Bár édesanyját nap mint nap láthatja, valahol mindig ismétlik valamelyik filmet, amiben játszott. A jogdíjat is ezért kéne elintézni, 14 éve nem vette fel senki!

Másnap együtt megyünk, keressük a nagy intenzívet. Várakozunk. Beengednek. Köpenyt veszünk magunkra. ugyan ki van írva, hogy melyik kórterem, hányas ágyához tartozik, de mi nem tudjuk, Gyuri hányas kórterem hányas ágyán fekszik. És különben is ketten vagyunk. Ahogy láttam, mindenki érkezési sorrendben veszi fel.

Fertőtlenítővel kezet mosunk. Cipőre húzható zsákocska nincs. Abban topogunk végig, amiben az utcán járunk.

Megmutatják, hol fekszik. Cső a szájában, géppel lélegeztetik. Olyan, mintha már nem is élne. Az orvos sok jót nem tud mondani. Rajta áll vagy bukik minden, mondja a kis fiatal doktornő. Nem reagál semmire, de már nem kap fájdalomcsillapítót, vizelete van, talán kiürül belőle.
Meg is akartam tőle kérdezni, hogy akkor én rosszul értettem, nem magától van kómában, hanem mesterségesen tartják benne? Az lenne a jobbik eset. De közben elmegy a hivatalos papírokért. Megadom a légcsőmetszéshez az engedélyt. Azt mondja, nem biztos, hogy elvégzik, de jobban tudnák úgy lélegeztetni. A mostani csőtől tönkre mehetnek a hangszálai, és akkor nem fog tudni beszélni, mondja. A beavatkozásról majd az osztályvezető főorvos dönt, lehet, hogy nem végzik el. (Óvatosan rákérdeztünk, hogy ugye, csak akkor, ha van remény? Ha nincs, ne kaszabolják.) Kérdezem, hogy működik? Gégész csinálja, ha tudják, felviszik a beteget arra az osztályra, ha nincs annyira jóállapotban, akkor lejön az orvos.

Közben leszívják, és mi boldogok vagyunk, összerándult a lába, fájdalmat érzett. A kis doktornő szerint ez jó hír, eddig nem reagált semmire. Mi pedig megtanulunk annak is örülni, ha fájdalmai vannak.

Hiszen akkor még él. Érez. És még van remény.

A nővérke kér, hogy vigyünk be kenőcsöket, tusfürdőt, miegymást. Kérdezem, hogy nem hozták vele? Volt mindene. Elmegyünk a régi osztályra, kapunk egy zsákot. Kérdezik, hogy nem nézem-e át? Nem. Visszük. De előbb Rita összevész a nővérkével. Mindannyian meg vagyunk róla győződve, hogy vagy a délelőtti összeesés indított el valamit a fejében, vagy megfulladt este, mert nem vették észre, hogy szívni kellene. Persze, senki sem mond semmit. Sosem fogjuk megtudni.

A nővérke kikéri magának, hogy miattuk került oda, ahol most van. Abba az állapotba, amelyben most van. Lehet ide jönni dolgozni, mondja. Elhiszem, hogy kevesen vannak. Hogy kevés a fizetés. De egy ilyen súlyos állapotú beteg miért nincs állandó felügyelet alatt?

Visszük a zsákot.

Az intenzíven megkérdezik, leborotválhatják-e a szakállát, bajuszát? Higéniás szempontból célszerűbb lenne. Persze, beleegyezek. Ha jól tudom, 1978 óta nem „borotválkozott”.

De most első a gyógyulás. Majd kinő!

Azért Ritára nézek: mehet? És benne ugyanazok a gondolatok játszódnak le, mint bennem, látom az arcán. De bólint: persze.

Hivatalosan én vagyok a legközelebbi hozzátartozó, de igyekszem mindenbe Ritát is belevonni. Én már megjártam egy hasonló esetben.

Sajnos, nagyon nincs miről dönteni. Ami kell, az kell.

Szombat. Egyedül vagyok benn vele. Mint eddig is, beszélek hozzá, ölelem, simogatom, puszilgatom. Nem reagál.

A napi rutin itt is folytatódik. Popsitörlő kendővel végig törlöm a testét (egyébként mindig tiszta volt, csak azért csináltam, hogy érezze, hogy ez én vagyok), behintőporozom, bekenem a lábát körömvirágkenőccsel, a mellkasát légzéskönnyítővel. Már ismeri, ugyanez volt eddig is. Csak eddig mondta, hogy jólesett. Most csak a gépek pittyegnek.

Az ügyeletes orvos körbejár, mindenkivel beszél. Kihív, hogy szeretne velem az édesapámról beszélni (de jót fogunk ezen nevetni, ha hazajössz, édesem!, aztán sűrűn elnézést kér, amikor közlöm, hogy a férjem!), és a folyosón mondja meg, hogy sajnos, reménytelen, meg fog halni. Nem szeretné, ha a beteg esetleg ezt hallaná, mert nem agyhalott, de olyan súlyosan károsodott az agya, hogy ebből már nem lehet kijönni. Hallom, amit mond, de nem tudom felfogni.

Azt mondja, ne higgyek a híreknek, a Schumaherről is csak mondják, de neki 20 éves neurológiai tapasztalata van, biztos, hogy abból nem lehet felépülni. Schumiról nem nagyon olvastam, tudom, hogy Franciaország, síbaleset, kóma, kb. ennyi. Gyuri követte a neten.

Kérdezem, ilyenkor mi van? Azt mondja, hogy nekik ugyanúgy kell kezelni, mintha lenne esély a felépülésre. Akkor ez nem egy amerikai film, hogy a családnak kell meghozni a döntést, hogy mikor húzzák ki a lélegeztető gépet a konnektorból, nyugtázom.                             Azt mondja, annál inkább sem, mert önállóan tud lélegezni. (Ezt a mai napig sem értem, mert a gép mindig kiírta, hogy önálló légzésre nincs kísérlet.)

Azt mondta, hogy sajnos, a hozzátartozókkal szúrnak ki, mert táplálják a reményt. Azt mondta, hogy vagy egy tüdőgyulladás, vagy egy kívülről behurcolt fertőzés viszi el.

Az ellenségemnek sem kívánom, hogy ilyet kelljen végighallgatnia a szerettéről.

Küszöb átlép, megyek vissza Gyurihoz: jobban leszel, szívem, kitartás, mondom. És megy a napi rutin. Törlöm, kenem, porozom. Beszélek hozzá. Mi történt itthon. Hogy szeretem. Hogy meg tudja csinálni. Képes rá!

Másnap másik orvos jő. Bent, az ágy mellett kezdi mondani, hogy sajnos... Kimegyek a kórteremből. Körbenéz, az előbb még ott voltam. Utánam jön. Kint közlöm vele, hogy nem szeretném, ha a párom hallaná, amit mond. Ritával együtt állunk. Ő most tudja meg, hogy nincs remény. Visszamegyünk. Az orvos kezet akar fogni vele, de ő lehajtott fejjel egy „viszlátot” mond csak. Tudom, nagyon nehéz most neki. Én sem akarom elhinni. Én még küzdök. Ez az orvos is azt mondja, hogy ettől függetlenül kezelik, de „tetszik tudni, kezelés és kezelés között van különbség”. Értem. És bármennyire furcsa, megértem. Én sem szeretném, ha évekig gépek tartanának életben. Hagyjanak elmenni, ha már nem lehet segíteni.

Új nap, új orvos. Csak a diagnózis ugyanaz. És mintha nem mindenki követné az első, (tán osztályvezető főorvos?) gyakorlatát. Ő is az ágy mellett, Gyuri füle hallatára akarja közölni, hogy meg fog halni. Ahogy megszólal, beléfojtom a szót, és megkérem, menjünk ki. Készségesen jön. Nekem elég lenne az ajtó előtt a folyosón, de ő körbejárja velünk az intenzív osztályt. Végül egy kis irodába vezet be bennünket –Ádám van velem-, ott egy doktornő dolgozik. Felajánlja, hogy kimegy, de nem zavar. Csak azt nem akartam, hogy Gyuri hallja, hogy lemondtak róla.

Ct-t csináltak, mondja, és mint a többi orvos, ugyanazt szajkózza: olyan fokon károsodott az agya, ami az élettel összeegyeztethetetlen.

Kérdeztem, hogy miért nem hagyták meghalni, miért kellett újraéleszteni, ha semmi remény nem volt? Azt mondta, hogy egyrészt nekik kötelességük, és általában 10 betegből egyet vagy kettőt sikerül megmenteni, és miattuk már jó.
Másrészt, nem volt olyan sokáig légzés és keringés nélkül. Ezt elraktározom a fejemben, mert aznap este mintha nem ezt mondták volna.

Később lelesem a kórházi lapjáról, 2 percig. Azért ebből még helyrejöhetett volna.

Egyet biztosra mondtak, ha még egyszer meghal, nem fogják újraéleszteni.

Ádám most lesz felnőtt. Egyrészt hallja, hogy ilyen van, másrészt látja, hogy milyen mélyen érinti ez az embert.

Másnap, idősebb doktornő. Szintén az ágy mellett. Sajnos, mondja. Tudom. Már nem akarom többször hallani. Kihívom a kórteremből, de nem azért, hogy mint a keselyű, újra belém tépjen a hírrel. Tudnom kell, hogy mi lesz, ha… Kérdezem, hogy ha esetleg meghalna, fel fogják-e boncolni? Agyonkínzott testét tán már nem kéne. Persze, mondja, lehet kérvényezni a boncolás mellőzését. Nem hiszem el, hogy ilyenről beszélgetek! Nyár van, szabadság!

Gyuri fullad, visszajön velem, leszívja. Döbbenettel látja a reakcióját, egyértelműen fáj neki. Azt mondta, hogy el nem hinné, ha nem a saját szemével látná. Azt mondja, hogy talán, mégis van egy icipici remény. Gyakorlatilag a nullával egyenlő, de talán…És én megint bízom.

Mindenki látja, hogy reagál. A fájdalomra is. De amikor előveszem táskámból Gyuri Amerikában élő lányának a levelét, és elkezdem kisilabizálni a mini betűimet, ahogy kimásoltam a gépről, Rita mondja, hogy ahogy olvasni kezdtem, máris reagált.

Aznap, vagy másik, már ki tudja. Megpuszilom, mint mindig. Hosszú hajam az arcába hullik, ő pedig elmozdítja a fejét. Esténként itthon is mindig „köpködte” a hajszálaimat… Reagál!!!!

Az intenzíven a látogatás 17 és 18 óra között van. Általában fél 6 felé jár, mire nyitják az ajtót. Viszont nem küldenek el 6-kor. Értjük, hogy életekért harcolnak

Aznap, amikor velem közölte a főorvos úr, hogy nincs remény, egy másik kórteremből is kihív egy feleséget. Neki ugyanezt mondja. Utána mindig együtt érzően nézek a hölgyre, míg várakozunk. Az ablakon át mindig látom őket a másik kórteremben. Hallottam, ő sem akarta elhinni, hogy náluk is vége. Pár nappal később láttam, hogy a férjénél megcsinálták a légcsőmetszést. Őszintén remélem, hogy az ő esetükben tévedett a doktor úr.

Gyuri közben „dicséretben” részesül. Mondják, hogy ő az egyetlen, akinek mindene van: saját pelenka, Medifleur, Sudokrém, Pagavit pálcika. Nagyon szeretjük, mondom. Rita azt mondja, hát, erre a dicséretre azért nem fájt a fogam…

Egyik nap megszaporodtunk a váróban. Vannak a megszokott arcok, illetve egy másik csoport. Több mint tízen vannak, köztük gyerekek! Hangosak! 5-kor becsöngetnek, ápolónő kinéz. Közli, majd kinyitják az ajtót, amikor be lehet menni. És várunk fél hatig. Szólnak, hogy minden beteghez bemehet két látogató. Hát van az a mondás, hogy „kettőig sem tud számolni”, de azért ez mást jelent. Betódulnak. Tán egy ember maradt kinn a gyerekekkel. Már amikor megláttam őket, tudtam, hogy Gyuri szobatársat kapott, csak nála láttam üres ágyat. Úgy is van. Kilencen (!) mentek be. Mindenki felvesz egy köpenyt, a kézmosást kihagyják. Nővérke jön, a higéniára nem oktatja ki őket, pedig ezen az osztályon életek múlhatnak rajta, de megkéri, hogy egyszerre csak két látogató legyen benn. Elnézést kérnek, most megértik. Nem értem, az ajtónál miért nem sikerült? Nehéz Gyurihoz beszélni, mert ricsajoznak. Szegénykém, gondolom!

Ahogy említettem, a köpenyek az ajtó mellett, a fogason, mindenki tetszés szerint vesz le egyet. Igyekszem a vérfoltost elkerülni. Megjegyzem, hová akasztom az „enyémet”, másnap igyekszem első lenni, és akkor még megvan. Ha udvarias vagyok, más bújik bele.

A bal csücskére csomót kötök. 1 hétig azért láttam… Nem tudom, mennyi időnként tisztítják…

Új beteg jön Gyuri mellé, hasonlóan stroke. Nekik is elmondják, hogy nem túl biztató a rokonuk állapota. Szerencsére másnap, harmadnap jól láthatóan javul a néni, a lánya azt mondja, hogy jól rájuk ijesztettek. Tévedni emberi dolog. De jó lenne, ha tévedni orvosi dolog lenne! Gyurinál sajnos, nem változott a diagnózis.

A napok múlnak. Várunk. Mire? Jézusom, ugye nem arra, hogy…

Nem. Tudom, hogy még nem megy el. 27-én van a születésnapom, biztos vagyok benne, hogy meg fogja érni. Súgom neki, hogy köszönöm, de nem kérek kerámia bevonatos palacsintasütőt, viszont ha én választhatok ajándékot, akkor kerüljön ki az intenzív osztályról, az lenne nekem a legnagyobb ajándék. Az irányt is megmondom neki, hogy jól értse. Feljebb! Ott van a neurológia. (Lejjebb a pathológia található, eszébe ne jusson abban az irányba „elindulni”.) Legyen annyira jól, hogy átvigyék a neurológiára. (Akkor még úgy van, ha megcsinálják a légcsőmetszést, akkor átteszik. Ha pedig megcsinálják a légcsőmetszést, akkor van remény.)

A légcsőmetszés elmaradt.

27-e vasárnap. A születésnapom. Már szombaton is át akarják tenni az osztályra, vasárnap is, végül a hétfő mellett döntenek. Én azt hiszem, a stroke intenzívre kerül vissza. Tudom, ott figyelnének rá.

Itt is vannak szimpatikus nővérek. És vannak kevésbé szimpatikusak. Kiürül az infúziós zacskó. Kimegyek, szólnék, hogy nem kell elzárni? Én még úgy tudom, hogy nem kerülhet levegő a szervezetbe. Később kiderül, ezek már olyan tasakok, amikből nem tud. Mindegy, keresem a szakszemélyzetet. Nővérke ül a monitorok előtt, telefonál. Hangosan, hallhatóan magánügyben. Nem zavarja, hogy megállok mellette. 5 méterrel odébb két nővérke figyeli a másik pultnál a monitorokat. Szólok: infúzió, lefolyt. Közlik, hogy ők más beteget figyelnek, nem hozzájuk tartozik. Mondom, hogy igen, de a nővérke nagyon telefonál, nem lehet megzavarni. Kelletlenül jön, leköti az infúziót, és megköszöni.

Seb seb hátán. Volt, hogy a lábfején volt a kanül, branül, akármi. Aztán a vállába tették bele, mintha egy kapocstűző géppel odapattintották volna.

A kispárnát kimostam, visszahozom, próbálom a lábát felpolcolni. A sarkai mintha vízhólyagosak lennének. Pedig „csak” fekszik.

Ha jövünk el tőle, kínosan ügyelek rá, hogy a kórház udvarán egy szót se mondjak az állapotáról. Az ablaka alatt megyünk el… Nehogy „meghallja”, mit mondtak nekünk az orvosok. Tudom, melyik tartozik a kórterméhez. Küldöm a szeretetemet.
Kocsival is elmegyünk arra, a hazafelé vezetőúton. Olyankor nem a vezetésre koncentrálok, hanem felnézek, és mondom: szeretlek!

Vasárnap a mobiltelefonommal felveszek 4 perc „beszélgetést”. A nagyját ma sem értem, pedig sokszor meghallgattam. Nem aznap kellett volna, voltak napok, amikor érthető(bb) volt a beszéde. Nem csak aznap kellett volna, mondom most.

Sok mindent nem értek, de az jól hallatszik: „Vigyázzatok magatokra!”– kéri. Eszembe jut a legutolsó családtag, aki ezt mondta a kórházban - nem sok ideje volt már hátra. Megígérem, hogy vigyázni fogunk magunkra, és kérem, ő is vigyázzon magára.

A humora azért még megvan. Lassan elmegyek, mondom, ő pedig azt feleli: gyorsan menj el.

A nővérke azt mondja, hogy nem nagyon akar beindulni a javulás, de ne nyugtalankodjak, volt már betegük, akit a peggel együtt adtak haza, és nagyon szépen táplálta magát szondán keresztül.

Gyuri, tudom, nem bírná lelkileg.

Minden nap csináltam 2 fotót. Vagy többet. Ha tudná, mérges lenne. 2 hete Zánkán kértem, hogy álljon a katonai repülőgép elé, nem volt boldog. Többször elmondta, hogy ő nem szereti azokat a fotókat, amin szobor, kastély, stb. van, meg egy ember. Vagy-vagy, mondja. Azt sem szereti, ha fényképezik, de velem nem tud kiszúrni, ott a telefonom.

Így fordult elő, hogy a veszprémi várban egymással szemben állva fotóztuk egymást. Június végén. Mintha tegnap lett volna…

Most igyekszem úgy fényképezni, hogy ne lássa. Akkor nem idegeskedik. Először arra gondoltam, ha hazajön, akkor majd megmutatom neki, min mentünk mi keresztül, mekkora rettegésben voltunk. És majd együtt nevetünk rajta, hogy emlékszel, amikor…

Később olyan lett, mint a köldökzsinór. Kellett, hogy itthon is mellettem legyen. Rituálé lett belőle: féltem, ha egyszer nem csinálok róla képet, aznap elveszítem.

Egyszer megijesztett. Kioldoztuk a kezét, és valahogy elkapta a pólómat a nyakamnál. Szorosan markolta, nem engedte el. Megijedtem. Láttam Ritán, ő is. Semmi baj, nyugtattam a kislányt, csak kapaszkodik. Közben láttam, hogy Gyuri szeme villámlik. Csodálom, hogy nem ütött meg.

Sokszor jártunk úgy, hogy amikor rég volt leszívva a váladék, nem értettük, mit mond. Máskor is volt emiatt dühös, de ennyire még nem. Nem volt hajlandó elengedni. Jött a nővérke segíteni, ő sem értette, mi a baj, de kigondolta, hogy biztosan az oldalára akar fordulni. Segítettünk neki. Csomó a gyomromban: ugye nem lesz agresszív? Ebben azért már bőven volt részem régi életemben, nem bírnám elviselni. Nem létezik. Sosem ütne meg nőt. Annál ő jobban szereti őket…

Néha olyan rosszul vagyok, hogy ha valaki alaposabban megnézne, rögvest nekem is kerítene ott egy ágyat. Állítom, fekszik bent olyan ember a kórházban, aki sokkal jobb állapotban van, mint én vagyok.

Mondom neki, hogy fáradt vagyok. Gyere, feküdj ide mellém, invitál. Nem lehet, mondom én. Sajnálkozunk. Jobb napja van. Örülne, ha mellé bújnék. Örülnék, ha mellé bújhatnék.

Néha nehéz eset. A szobájában sírdogáló férfire rászól – reméljük, nem hallja meg -, csönd!, mondja. Nincs jól, mondom én. Vágjátok fejbe, mondja ő. Néha téged sem könnyű hallgatni, célzok a leszívásokra, és a vele járó krahácsolásokra, fuldoklásra. Akkor engem is verjetek fejbe, mondja ő. Ritával nevetünk. Nagy baj nem lehet, az öniróniája is megvan még.

Eljött a kedd, a peges műtét napja. Csomó a gyomromban, bírta-e az altatást? Kis bódításnak mondták ugyan, de rossz a szíve. Az a végtelenül jó szíve.

Megyek a szokásos kórterembe: nincs itt, mondja a nővérke. (A stoke intenzíven 5 ágy van, és mindig benn van egy nővér velük.) Épp hogy el nem ájulok, látja rajtam. Ne ijedjen meg, mondja, kitettük az osztályra, kellett a hely. A műtét napján?, kérdezném, de ezek nem rajtunk múlnak. Megkeresem. Szintén 5 ágyas kórterem, de itt az egész folyosóra két nővér jut. A műtét megvolt. 1-2 mondatot beszélünk, majd átalussza a kétórás látogatási időt,
amit én még megnyújtok egy fél órácskával. A nővérke is ébresztgeti, sikertelenül. Kérdezem, mikor operálták, azt mondja, dél körül, már nem lenne szabad ilyen aluszékonynak lennie. A hasán, a köldöke felett lyuk, abból cső vezet ki. Gézlap, Betadine, félve nézem, majd lefotózom. Tudod, majd együtt nevetünk rajta…

Reméljük, szerdára jobban lesz. De nem. Megyek be, magzatpózban összekutyorodva fekszik, és vacog, miközben szakad róla a víz. A pelenka, mint egy tangabugyi, úgy áll rajta. A katéteres zacskó a frissen műtött hasa alatt van. Kimegyek a nővérpulthoz, és nagyon udvariasan megkérdezem: mikor néztek rá utoljára? Nővérkén látszik, hogy elege van már a látogatási idő alatt „reklamáló” hozzátartozókból, de kelletlenül jön. Megnézi. Közli, hogy pelenka nem is kell rá. (Emberi méltóság, ugyebár?) A katéteres zacskót hagyjam csak ott, majd elintézi. Én visszaakasztom az ágy rácsára. Minden betegtől elnézést kér, becsukja az erkélyre nyíló ajtót, majd belövi a légkondit: biztosan melege van, mondja. Betakarjuk, hogy ne vacogjon.

Gondolkodom, mi lesz így velünk? Boldogan hazavinném, de leszívni nem tudom a váladékot. Ápolási otthon? A díjának a felére sem lenne elég a nyugdíja. De azt majd megoldjuk. Sokkal nagyobb probléma, hogy ő nem tudna ott élni. Hiába mennék be hozzá mindennap, nem viselné el a kiszolgáltatottságot.

Ha jobban lenne, és nyelni tudna, hazahoznám. Most hadar, nem értjük, mit mond. Legyen jobban, mert így nem hagyhatom magára majd otthon, tudom, egyszer arra jönnék haza, hogy felkötötte magát. Ő szabad ember, beül az autóba, megy, intézkedik. Nem hinném, hogy többé vezethetne. A legoptimálisabb esetben is elpusztult egy csomó agysejtje a stroke miatt.

Vacsoraidőben még ott vagyok. Hogy milyen a kórházi koszt, arról elrettentő képek keringenek a neten. Mi a bébiételre esküszünk – nem mintha lenne választásunk, hiszen szondán keresztül lehet csak táplálni. Kiosztják a vacsorát, neki persze nem adnak, de szólok, hogy van saját ennivalója, mindig van bébiétele. Jó, mondják, és következetesen kikerülik. Újfent rákérdezek, hogy ugye ő is kap vacsorát? Persze, mondják, és mennek tovább. Legközelebb a váltással együtt jönnek be. Átfut rajtam, hogy ők már mennek haza, a váltás pedig azt látja, hogy már szét van osztva a vacsora, vajon gondolnak-e a peges betegre? Amikor eljövök, odamegyek a nővérpulthoz, még a nappalossal tudok beszélni. Kap vacsorát?, kérdezem. Persze, feleli sértődötten. Gyuri pedig nem tudja elmondani, hogy kapott-e, vagy sem.

A liftnél összefutok a stroke intenzíven a szemben lévőágyon fekvő néni lányával. Kérdezi, mi van a férjével? Nincs jól, mondom. Nem értem, miért tették ki. Van üres ágy? - kérdezem. Hárman fekszenek bent, mondja ő. Jól van, akkor kettőüres. Egyet biztosan fenn kell tartani a mentősöknek, a sürgős betegeknek.

 

Július 17-e, csütörtök:

Délelőtt hívogatom az orvosát. Az ötödik próbálkozás után feladom, rájövök, biztosan szabadságon van. Pedig magamban fogalmazgatom a kérést, hogy tegyék vissza a stroke intenzívre. Igen, azt kívántam magamban, hogy kerüljön ki az osztályra, de úgy, hogy jobban van! Nem abban a stagnálóállapotban.

Szerdán 2,5 óra alatt egyszer szívták le. A stroke intenzíven ahányszor hallották, hogy másképp veszi a levegőt. És vajon itt honnan tudják, mikor kell leszívni, mikor telik meg váladékkal? Nincs a közelében senki. A másik négy beteg is ágyhoz kötött.

Csütörtök délután bemegyek. Sokkal jobban van. Rita nem jön, hiányzik. Beszélgetünk. Érthető, amit mond, és tud mindenről.

A nővérek panaszkodnak rá. Délelőtt rájuk hozta a frászt. Felkelt, kiment a folyosóra, és ott összeesett. Az egyik nővérke pisilni volt, a másik kiabált, arra szaladt elő. Visszafektették. Kérdezem, hogy miért nem volt felhúzva az ágyrács? Felvolt, mondják ők, de a végén van kb. 25-30 centi hely, ott lemászott. Ment volna intézkedni, dolga van, mondta, és ezzel össze is csukódott. Hát igen, van pár elintézetlen ügye.

Beszélek a fejével, hogy ilyet többé ne csináljon. Érti és megígéri.

Szomjas, mondja. Nem csodálom, 1,5 hete nem ivott. Előző nap nedves gézt tettem a szájába. Megkérdezem a nővérkét, mit csináljak ma? Ennél a verziónál maradunk, de ő nem akarja. Akkor adjak kiskanállal pár cseppet a szájába - kapok rá engedélyt. Már az első kanálnál nemtetszését fejezi ki. A másodikra azt mondja, így nem kell.

Kelne fel, hogy akkor megy vizet szerezni. Jön a nővérke, én addig tartom az ágyon ülve. Kérem, segítsen. Elmagyarázza neki, hogy nem ihat, mert nem tud nyelni.

Akkor jó, mondja, visszafekszik, és elfordul a másik irányba. Sértődjön meg, mondja a nővérke vidáman.

Próbálok vele beszélgetni, de alszik, vagy alvást tettet. Kimegyek a folyosóra, iszom egy kávét. Hívom Ritát, jön-e, de nem. Pedig ketten talán bírnánk vele.

Visszamegyek, ölelem, de nem reagál, alszik (vagy úgy tesz). Fél óra telik így el. Akkor megyek, mondom, és a látogatási idő vége előtt fél órával eljövök. Szívecske a vállaira, mint minden nap. Meg tudod csinálni, erős vagy, mondom neki, mint eddig mindig. Vigyázol magadra? - kérdezem. Válaszolgat. Ugyanazokat, mint eddig minden nap.

A parkolóból még egyszer felhívom Ritát. Elmesélem, hogy nem könnyű vele, délelőtt felkelt és összeesett, most pedig megsértettük, mert nem adtunk neki vizet.

Megértő. Ismeri.

Van időm bevásárolni. 7-e óta nem főztem semmit. Barátoktól kapunk ételt, vagy Ádám főz. Most nyugodtabb vagyok, este főzök. Aztán 1,5 hónapig nem.

11 óra előtt megcsörren a telefonom.

Ismeretlen szám.

Már tudom, mielőtt felvenném.

Egy doktornő. Györgynek összeomlott a keringése és a légzése, újraélesztették, az intenzíven van, de nagyon rossz állapotban, sokáig volt oxigén nélkül, kómába esett.

Konyec filma.

Jaj, mondom. A gyerekem ebből az egy szóból mindent ért, ugrik hozzám, simogatja a karomat.

Remegve kérdezem, mit tudok tenni? Hívjam a nagy intenzívet, feleli az orvos, és elköszön.

Nem lesz semmi baj, mondja Ádám. Kicsim, már van – felelem én.

Net, kórház száma, központ, kérem az intenzív osztályt. Morcos doktorbácsi oktat ki, hány óra van. Tudom kérem, elnézést kérek, de most hívtak a neurológiáról, hogy a párom…

Ő a nappalos orvos, már menne haza, és még most is feltartják. De ad valakit. Még hallom, amikor odaszól neki: röviden!

Vékony női hang, bemutatkozik. Én is. Mondom György nevét, hogy a neurológiáról. Igen, sajnos. Nagyon súlyos. Kóma.

Holnap 17 és 18 óra között lehet látogatni.

Telefon Ritának. Dolgozik. Nagyon sír. Én is. Felhívom Enikőt is. Megijed.

Hétvége. Mindenki strandolni megy, én kórházba. Egyformán van.
Vasárnap „panasz” van rá. Új nővér van az osztályon, vele még nem találkoztunk. Nem tudom, nem adják-e egymásnak át az információt? Azt mondja, megpróbálta megetetni bébiétellel. A krumplipürére Gyuri azt mondta: szar. (Jó, itthon sem rajongott érte.) Bont neki másikat, aztán negyed óráig takarít, a beteg nem tud nyelni!!! (Később ő van felháborodva, amikor behoznak az osztályról egy férfit, akinél nem vették figyelembe, hogy cukorbeteg. 20 perc után viszik tovább a nagy intenzívre. Papírból dolgozunk, mondja ő. Közben tudom, hogy Gyuri papírján rajta kell lenni: a stroke-tól lebénult a nyelése.)

Amúgy végtelenül kedves és nagyhangú. Szívja a váladékot, közben kenegeti Medifleur-rel a hátát, jó nagyokat paskolgatván. Gyuri mondja: jaj, de jó! És látszik rajta, hogy tényleg könnyebb neki.

Én közben biztatom, lassan majd kikerülsz az osztályra. Ma már tudom, gondold meg jól, mit kívánsz, mert még teljesül!

Vannak napok, amikor lehet vele beszélgetni, mindent tud. És vannak napok, amikor nem tudunk beszélgetni, annyira rosszul van.

Vannak napok, amikor tudunk beszélgetni, de nem tud mindenről. Kérdez.

Rita férjhez ment már? – kérdi. Nem, feleljük. De majd akarok – mondja a gyerek.

Kérdezi, hogy mi van Bercivel?

6 hétig ápolta a kutyáját, kb. 100.000 Ft-ot ráköltött, két klinikán kezelték, és 3 állatorvos látta helyben, és egy negyedikkel is konzultáltunk. A kutya vagy 40 kiló, ennek ellenére kettecskén már rutinosan tettük be a kocsiba, és vettük ki, ha orvoshoz kellett vinni. Megizmosodtunk.

A kutya végig benn feküdt a lakásban a kövön. Gyuri eteti, tápszert vesz neki, takarít körülötte. Néha katéter van benne, azt is intézi.

3 hét telik így. Kijön az állatorvos. 3500 Ft-ért ránéz, és közli, sajnos, nem javul semmit, el kell altatni, vigyük be a rendelőbe. Gyuri megkér, intézzem én. Hívok egy másik állatorvost. 4 előtt vagy 7 után jöjjön, kérdezi? Abban maradunk, este 8-ra jön, addigra én is hazaérek.

Gyuri telefonál délután, felhívta az állatorvos, aki az elején megröntgenezte, hogy hallotta a kollégájától, hogy nem javul az eb, de ő azt mondja, ha nincs útban, akkor még várjunk vele. Megkönnyebbülök. Hívd a doktornőt és mondd le, súgom a telefonba.

(Elég volt nekem Füles decemberben. Tudtuk, öreg, de mégis. Már elindult érte az állatorvos, sír Gyuri a telefonban. Helyettest szerzek, és rohanok haza. Hull a könnye, mint a záporeső. A doktornő már beadta a kábító injekciót, vár, hogy kicsit elaludjon. Ketten, két oldalról simogatjuk, és zokogunk. Már alszik, mondja az orvos, mi látjuk, hogy nem.
Várunk kicsit, majd kivisszük, be a csomagtartóba. A végleges altatás a rendelőben lesz. A kutya még emeli a fejét, és néz. Nem alszik, pedig az orvos szerint már semmiről sem tud. 8 perc múlva jön egy sms, békében elaludt. Én, a helyi lakos számolok. Mennyire van innen a rendelő? Mennyi idő alatt veszik ki és viszik be? Mikorra hat az injekció? Számolok, de nekem nem jön ki. Nem mondok semmit, így is lelkiismeret-furdalása van, hogy úgy vitték el, hogy még nem aludt el. „Tollat ragad”, mindenkinek megírja, hogy Füles örökre elaludt, mondjanak érte egy kutyaimát. Van, aki a mai napig nem reagált rá. Van, aki visszaír: könnyűálma legyen.

Mi pedig még nem tudjuk, hogy egyszer „élesben” is másképp látjuk, hogy mit érez a „beteg”, és mit nem.

Berci maradt. És már csak ketten járták az erdőt. Amíg a botulizmus le nem terítette.)

1 hét múlva beszélek a doktornővel, aki elaltatta volna nálunk, hogy mi még reménykedünk. Ő letol. Miért nem alszik már a kutya? Mire várnak, hogy éhen hal? Hát, tényleg nem eszik. Voltunk vele kórházban, 3 tasak infúziót kapott. 21.000-ért. Telnek a napok.

A kutyán óriási sebek a felfekvéstől. Kenjük, de már magát rágja. Ádám fiam tölcsért kerít a nyakába. Az ő nagyobbik kutyájáét. A kutyája akkor kapta, amikor Berci majdnem megölte… Most jól jön.

Meghozzuk a döntést, ez már nem élet neki. Berakjuk a kocsiba, elvisszük az állatorvosi rendelőbe, egy másik településre.
Megörülnek, jé, mennyivel jobban van!
Elaltatni hoztuk, súgjuk.
Várjunk még egy hetet, mondja az orvos, ír újabb kencéket, és mi boldogan visszük haza, hátha…

Többször felmerült, hogy el kell altatni, eddig mindig lebeszéltem. Hátha most fog javulni az állapota. Miközben látjuk, hogy a javulás egy bizonyos fokon megállt. De meghozni egy ilyen döntést! Ki vagyok én, hogy élet és halál fölött határozzak? Mindig azt mondom, még várjunk. Végül nem szól, csak utólag.

Július másodikán azzal jött be a munkahelyemre, hogy ha hazamegyek, ne keressem, Ádámmal elvitték, és elaltatták. Jaj, kapok a szívemhez. Miért nem beszélted meg velem?

Úgy látszik, tévedek, a halál nem kéri a beleegyezésemet, a nélkül is megtalál.

Kimegyünk az udvarra, hogy a kollégák ne lássák, és egymás karjában sírunk.

Még nem tudjuk, hogy lesz ez rosszabb is.

Ennyit dióhéjban. Szóval a kérdés: Bercivel mi van, kérdezi. Tudod, ő már nem él, mondom halkan. Ja, feleli ő.

Kérdez még egy-két ismerőst, tudom, kikről van szó, és tudom, hogy akiket említ, azoknak Gyuri nem hiányzik. Vagy ha igen, jól titkolják. Mióta velem él, nem keresik.
Pedig tudják a telefonszámát. Sokszor a telefont sem veszik fel. A kocsi azért jó volt kölcsönbe. Könyöröghetett, míg visszakapta.

Kérdez róluk, amit tudok, válaszolok, Rita jobban képben van. Nem mintha Gyurinak nem lenne mindegy.

Eltelik pár perc, jön az újabb kérdés: Rita férjhez ment már? Bercivel mi van? Stb., stb. És mi válaszolunk. Jó párszor. Ugyanazokat kérdezi, és 10 perc alatt elfelejti a válaszunkat. Nem baj, az agyával nincsenek nagy bajok, hiszen vannak dolgok, amik kiestek, de azért tudja, hogy van Rita lánya, és hogy kb. abban a korban van, amikor házasodni szoktak. Talán egy szeletke most nem működik a memóriájában. Mi semmi rosszat nem mondunk neki a kiesett időről, eleget idegeskedett akkor, most nem kell. Majd annak a pernek is eljön az ideje.

Berciről másodszor, harmadszor, sokadszor azt mondjuk, jól van. Reméltem, tényleg van túlvilág, és tényleg jól van.

Más napokról is vannak ilyen élményeim. Tudom, hogy megismer, de egyik nap úgy érzem, ez most más, mint máskor. Tudod, ki vagyok? – kérdezem. Tudom, mondja ő. Mosolyommal – melyet úgy szeret- bátorítom. Na? A kedvesem, feleli. És akkor már tudom, hogy nem tudja. Tényleg a kedvese vagyok, de sosem hív így. Egyszer valakinek úgy mutatott be, mint a barátnőjét, nem mondtam semmit, de mi azért ehhez már öregek vagyunk. Ő is úgy gondolhatta, azóta „párom”-ként szerepelek a szótárában. Otthon vagy Zsanni vagyok, vagy édesem, esetleg szerelmem. Kedvesem? Bye Alex?

Mondtam, igen, de nevet tudsz? Ne haragudj, mondja, de nem. Látom, szégyelli magát. Zsanni, mutatkozom be neki újra annyi év után. És nem haragszom, hiszen beteg, az a rohadt érelzáródás! És még ott is azon van, hogy én ne jöjjek rá, hogy ő nem tudja, hogy…

És bár az, hogy „Zsanni” nem jut eszébe (mozgalmas élete volt, egyszer azt mondtam neki, hogy én sosem érem meg, mire eljut az „A” betűsektől az ábécé végére), de azt érzi, hogy én nagyon szeretem, és hogy ő nagyon szeret engem.

A kedvesem.

Egyik este jövök el tőle. Majd hívj fel, mondja, és én visszalépek az ágyhoz. Régi csajozós duma lehet? Hány „majd hívlak!” hangzik el a pasik szájából, és soha többé nem keresik a nőket… Most ő kér, hogy én hívjam. Nem fog összejönni, mondom. Miért, kérdezi ő.             (Számára természetes, hogy a nők telefont ragadnak, és mindenféle ürügyekkel hívogatják, volt már ilyen kapcsolata. Az ürügy nevetséges volt, mégis hosszúévekre megszerezte magának a hölgy.)

Nem mondom, hogy én nem ez a típus vagyok, csak annyit: nincs nálad a telefonod. Ja! -mondja.

Bevittem neki, de nem hagytam benn, mert nem úgy tűnt, mintha képes lenne a használatára. Kikötözött kézzel, kásás beszéddel ugyan mire jutna? Picik a gombok, szerintem megnyomni sem tudná. Majd, ha jobban lesz.

A telefonját itthon őrzöm azóta is.

Én sokat telefonálok. Napi kapcsolatban vagyunk Ritával. Ha elmegy, este még felhívom, hogy volt az apja.

Közben eszembe jut: nekem a jövő héttől dolgoznom kell. Telefon a munkahelyemre a főnökömnek: nem megyek vissza… Szegénynek van elég baja, egy másik intézménytípus folyamatosan szívja el a munkaerőket. Ketten vagyunk, akiknek aláírási jogkörünk van. A következő hét az enyém lenne. Utána 3 hét szabi. Gyuri mondta a betegsége előtt, hogy megyünk majd a Velencei-tóra. Tudja, hogy imádom. Ő nem rajong a vízért, de elül a parton. A dunai strandon is így csinálunk. Nála van egy jó könyv, egy keresztrejtvény, vár reám.

Főnökömtől később megtudom, hogy úgy sírtam, hogy azt sem értette, mi a bajom.

A következő hetet megoldjuk. Reggel bemegyek, elintézem, amit kell, meg amihez még erőm van. 2-kor indulok haza, kicsit pihenek, (éjjel altatóval alszom, nappal kávéval tartom ébren magam, én, aki amúgy sosem kávézom…, és sosem szedtem altatót….), majd kocsiba ülök, és megyek a kórházba.

Gyurinak súgom: kocsival jöttem, büszke lennél rám. Büszke vagyok, mondja, és szomorúan mosolyog. Ő már tudja. Én még nem, hogy majd egyre több mindent kell egyedül megoldanom.

Ha itthon lenne, ugyanez a beszélgetés kicsit másképp zajlana. Ha mondanám, hogy kocsival voltam Pesten, biztosan mérges lenne, hogy ugyan, miért nem hittem el magamról, hogy meg tudom csinálni, amikor mindenki meg tudja csinálni? Ne légy kishitű, mondaná. Ne légy vesztes, mondaná.

És nem tudom, mekkora vesztes leszek én még egyszer….

Másnap.

Alvás. Nyugtatóval. Egy kevés. Reggel telefon a kórházba. Ők nem hívtak engem, akkor nagyon nagy baj nem történt éjjel a szerelmemmel. Ugye??? Hívom az osztályt. Nővérkével beszélek. Felvilágosítást nem adhat, de megadja az orvos mobiljának a számát. Hívom, kicsöng. „Vedd már fel, vedd már fel” - könyörgök magamban. Tudom, gyógyít. De valaki mondja már azt, hogy megvan. Hogy jobban van. Végül felveszi. Mondja a nevét, én az enyémet, a páromét. Kéri, hogy hívjam fél óra múlva vissza, értekezlet van. Rendben. Stoppolom az időt. Jaj, miért nem mondta, hogy ne nyugtalankodjam, minden rendben van? Fél óra múlva újabb telefon. Nem veszi fel. Már nem értekezik, biztosan megint gyógyít. Nem baj, próbálkozom. Hát igen. Túlélte az éjszakát. De az állapota nem túl jó. Félve kérdezem meg: tudom, hogy látogatási idő csak délután van, de nem lehetne-e valahogy bemennem délelőtt, hogy ránézzek? De lehet, új betegeknél megengedett. Köszönöm, rebegem.

Autóba ülök (meg tudom csinálni!), és indulok. Útközben beugrom Ritáékhoz. Mondom a friss híreket. Reménykedünk. Rita édesanyja megígéri, hogy délután, a látogatási időben befuvarozza Ritát. Bejöjjön ő is, kérdezi? Mondom, inkább nem. Tudom, hogy az elmúlt években viharos volt a kapcsolatuk, bár mind a ketten jót akartak a gyereknek, de nem értettek egyet a nevelési elvekben. Még infarktust kap a kórházi ágyon... (Kettőnk között is volt kapcsolata, tehát köztünk semmilyen rivalizálás nincs.)
Bemegyek a kórházba. Nem könnyen. Előző nap a mentőt követtem. Templomnál balra, ugye? Buszmegállónál jobbra? Hát ez az út is vezet valahová, de nem oda. Megfordulok. Rátalálok. Beérek. Mondom a nővérkének, hogy engedélyem van az orvostól a látogatásra. Nem mond semmit, csak bólint. Tudom, nehéz úgy nekik, hogy az egyik ágynál végig ott van valaki. Gyuri nincs jól. Felismer, de semmi biztatót nem mond nekem. Sőt. Azt mondja,most nézd meg, ilyen nyomorultul kell meghalnom! Jézusom! Mikre nem gondol! Nem hal meg! Nem halhat meg! Még csak 63 éves! 4 év szerelem után 1,5 éve költöztünk össze. Tudom, hogy utálja a kiszolgáltatottságot. És most alaposan ki van szolgáltatva. Nyelem a könnyem. Én tudok. Ő nem tud nyelni. Jönnek, és leszívják. Akár fél óránként is. Egy hosszú csövet dugnak le a torkán, és jön a váladék. Nővérke megkérdezi: nem akar kimenni? Nem, köszönöm, bírom. (Amúgy a vérvételtől is rettegek. De miatta maradok.) Azt mondja, sejti, hogy bírni fogom, csak talán az emlékek miatt nem kéne. De hisz él! Kezelik!!! Jobban lesz, ugye?

Időnként kimegyek. Sírok egyet a folyosón. Egyik alkalommal jön ki a kórteremből az orvosa. Kérdezem, mi van a párommal? Hát, sajnos, nagyon súlyos az állapota. Nem tud semmivel sem biztatni. Tegnap délután óta van benn, de már tüdőgyulladása van. Kap rá antibiotikumot.

Zsanni, nem te kérdezed meg ugye az én hangomon, hogy mennyi ideje van még hátra? A doktornő rám néz. Mit mondjon, nem jós, fontolgatja, de látott már ilyen idegroncs hozzátartozót. Talán 2 napja... mondja, és megy. Belül zokogok: nem lehet ilyen kegyetlen az élet. Mire átlépem a küszöböt, addigra mosolygok: beszéltem a doktornővel, minden rendben lesz. Most egy kicsit kórházban leszel, de meg fognak gyógyítani. Jó, mondja. Lemondóan. Hazudunk egymásnak.

Délután bejön Rita és Enikő, az anyukája. Enikő leül a folyosón. Kimegyek hozzá, hagyom, hogy Rita egy kicsit együtt legyen az édesapjával. Eni rám néz, és megkérdezi: te tőlünk egyenesen ide jöttél? Igen. Egész nap benn voltam. Rita kijön, én visszamegyek. Gyere te is, hívom Enikőt. Nem baj? - kérdi.
Nem hinném, de inkább a függöny mögül kukucskálj, úgy, hogy ő ne lásson. Enikő bejön, látom, megrémül. A helyzet rosszabb, mint számított rá. Gyuri felnéz, meglátja. Nem kapott infarktust. Eni köszön neki, megkérdezi, hogy megismeri-e. Meg, jön a válasz. Enikő nem bírja sokáig, kimegy. Gyuri nem kérdezi, hogy került ide a gyermeke anyja, ki szólt neki. Tényleg nagy a baj. Már rég reklamálna, ha jól lenne.

Amikor elvitte a mentő, összekészítettem pár dolgot. Amennyire emlékeztem -17 éve voltam utoljára kórházban-, és amire abban az idegállapotban gondoltam. Papucs, pizsama, evőeszköz, pohár, törölköző, papír zsebkendő. Másnap kiderül, hogy ezek közül szinte semmire nincs szüksége, csak a törölközőre. Hozzak be pólót, de olyat, amit szétvágnak elől. Sorolják, mi kell. Pelenka. Van a kórháznak, de mivel Gyuriban katéter van, neki nem adhatnak. És mivel emberi méltóság is van a világon, és ugyebár csupaszon fekszik az ágyon... Ne mondják tovább, hozok. Kell még szivacs, tusfürdő, Medifleur, Sudokrém, szájtoaletthez pálcika, popsitörlő kendő.

Szerda reggel kocsiba ülök, irány a helyi patika. Van törlőkendő, a két krém. (Milyen kiszerelés? - kérdezik, és én nem tudom, megveszem a legnagyobbat. Nem tudom, nem lett volna jobb, ha optimistább vagyok, és a kisebb adagot veszem?)

A lábam remeg, felhívom a barátnőmet, hogy nem tenné-e meg azt a szívességet, hogy befuvarozzon a kórházba? Dehogynem, már éppen hívni akart, most főzött meg ránk.

Jön, visz. Megyünk a gyógyászati segédeszközboltba, pelenkát venni. Nappali vagy éjszakai, kérdezik, és én nem tudom a választ. Katéterezik, dadogom. Akkor nappali. Mekkora legyen? Fogalmam sincs. Férfi. Magas. Átlagos testalkatú. Szájtoalett? Az nincs. Megyünk a mellette lévő gyógyszertárba. Ott sincs. Lili telefonál, van gyógyszerész barátnője. Igaz, másik település, de megyünk, ha kell. Pálcika ott sincs, de hasznos tanácsot kapunk, kérdezzünk rá a kórház gyógyszertárában. Ott szoktak olyat tartani, amit a hozzátartozóknak kell venni. És lőn.

Ma nem tévedek el, beérünk.

Doktornő jön ki a kórteremből, kérdezem, hogy van a párom? Hát, nincs jól - hangzik a válasz. Ésszel tudom, hogy ő már sok ilyet látott, nem mondhatja, hogy már sokkal jobban van, de letaglózó a mondat.

Lili barátnőmnek mondom, nézzen rá Gyurira. Nem mond semmi rosszat. Próbálom az arcáról leolvasni, hogy mit lát? Ő jobban meg tudja ítélni, hiszen nem érintett benne. Én HINNI akarom, hogy felgyógyul!

Eltelik az egész nap. Beszélgetünk. Azaz: én beszélek. Ha én egy poharat látok, amelyikben a feléig van a folyadék, arra én azt mondom: félig üres. Most csak a jó hírekre koncentrálok. Semmi olyat nem mondok, ami ronthat az állapotán. ÉN mindent megteszek, hogy jobban legyen! Csak Ő is akarja!

Ritát behozza az anyukája, majd hazamegy. Rita kicsit később. Én még maradok. Elvégre látogatási idő van! (És senki sem mondja, hogy de hölgyem, Ön már órák óta itt van...)

Este buszra szállok. Háromra. Kocsival 30-40 perc az út a kórházig. Most 3,5 óra volt tömegközlekedéssel. Csak az vigasztal, hogy ha hamarabb haza értem volna, akkor sem csináltam volna semmit. Csak a telefonomat lesem, hogy meg ne csörrenjen.

 A napok egyformán telnek. Egyik nap rosszul van. Aztán megint. Majd egy kicsit jobban. És megint rosszul.
Ahogy én képzeltem, hogy napról napra javul az állapota, az nem működik. Nem baj, akkor javuljon a következő hétre, mondom én.

Lili barátnőm férjhez megy. A párja külföldi. Gyurinak újságolom, megvan az utolsó engedély is, meglesz a lakodalom az eredeti időpontban, mehetünk. "Jól fogok kinézni", mondja. Nem baj. De vannak tervei, pedig nem az az esküvő-párti. Volt már házas, kétszer is, és volt néhány hosszabb kapcsolata.

Bepróbálkozom. A mi esküvőnket egy távolabbi időpontra terveztük, az ő egyik születésnapjához kötve. Most megkérdezem félve: ha Liliék összeházasodtak, mi nem hozzuk előre? De, mondja ő, aki utálja a kötöttséget. Már ez gyanús lehetett volna, hogy belement, hogy ha kijön, akkor mi is házasságra lépjünk. És szorítja a kezem. Tudja, hogy örülök, hogy hivatalosan is felvállal.

Mind a ketten azt valljuk, a papír nem jelent semmi. De ha tényleg nem azon múlik, akkor miért ne, hiszem én. De ha mindegy, akkor miért kell, vallja ő. Most úgy látszik, papír-párti lett.

Másnap megyek hozzá látogatni, az első mondata az hozzám, hogy „át kell gondolni a kapcsolatunkat!”. Tegnap nem így búcsúztunk el egymástól, nem erre számítottam. Csúnyán nézek a nővérkére, mi történhetett itt tegnap este óta?

Esküvő stornó, kérdezem? Nem, mondja ő, de én már csak nyűg vagyok mindenkinek.

Nekem nem az, túllépek az aggodalmán.

Csütörtök reggel telefon a doktornőnek: hát, nincs jól. De beültetnének egy peget a gyomrába, hogy tudják táplálni. Rohanok be "papírokat aláírni" ürüggyel, ma is végig mellette vagyok. A peget egyébként csak kedden ültetik be, sokan várakoznak. Végül nem kell aláírnom semmit, Gyurinak elmondja az orvos, ő bólint, hát jó - mondja. Csodálom, hogy engedi.

Aki peget kap, annál még van remény, ugye? Nem lyukasztanák ki a hasát, ha nem lenne értelme?

Mivel nyelni nem tud, szonda az orrában. Bébiételt vásárolok, én, a szinte nagymama korú.

(Válogatok az üvegek között júliusban, és még nem tudom, hogy decemberben nagymama leszek.

Gyurinak később elmondom a hírt, de amikorra megtudom, és elmesélem neki, már nincs abban az állapotban, hogy válaszoljon. Tudta-e, megértette-e? Örökre rejtély marad. Pedig többször mondtam neki, Petinek is nagy szüksége lenne rá, hogy hazajöjjön, és beszéljen neki az apaságról. A gyerekem tévedésben van. Apának lenni felelősség….

Azóta kaptam Ritától egy verset. Az összes fájdalma benne van, mert az apja egyszer úgy döntött, máshol több a boldogság…)

Tehát válogatok. Melyik is ízlene neki? A sütőtököt nem nagyon szereti. De a leghígabb fajtából nincs nagy választék. Bébiitallal keverik, úgy átmegy a szondán. 186 cm magas, hogy lesz ebből ereje?

Karjában infúzió. Kezei kikötve az ágy rácsához, mert valamit mindig piszkál. A mellkasán tappancsok, az egyik ujján is mérnek valamit (azt mindig lepiszkálja a másikkal; van, hogy már a lábujjára rakják), a felkarján vérnyomásmérő, ami szabályos időközönként magától felfúvódik.

Az egyik kezét időnként kiköthetjük. Kiküldenek egy másik beteg miatt. Visszamegyünk, letolnak. Majdnem kiszedte magából a katétert. Bocsánat, én voltam, aki eloldozta! Fogtam végig a kezét, míg mellette ültem!

Baj van, súgja nekem. Mi jöhet még…, gondolom. Mi a baj, kérdezem. Mutatja, hogy mit talált. Rálelt a katéterre. Nincs baj édesem. Neked nem tűnt fel, hogy napok óta nem voltál vécén? Ennek most ott kell lennie.

Kispárnát veszek, hogy kényelmesebb legyen a lábának. Magas, a lábfeje az ágy rácsához van nyomódva. Tudom, nem kényelmes. Utálja az olyan ágyat, amiről nem tudja lelógatni a lábát. Itthonra is olyat csinált, aminek „nincs vége.”

Enikő szól a nővérkének, nem lehetne feljebb rakni, hogy kényelmesebben feküdjön? Ha segítünk, akkor igen. Egyedül nem bírja.

Segítünk. Enikő pénzt csúsztat a köpeny zsebébe.

A nővérek elviselnek egész nap bent. Mondják, hogy hallják, amiről beszélünk, látják, hogy hihetetlen kapcsolat van köztünk. Biztatnak picit: a szeretet néha csodákra képes.

Ott bent elvagyok. Ha rosszul van, akkor is. Legfeljebb sírok a folyosón. Estig maradok. Ritát mindig előbb elküldöm, az a biztos, ha busszal megy. Én hazaevickélek.

Péntektől már rám is vonatkozik a látogatási idő. Napközben itthon csak tengek-lengek. Ablakot pucolok, szőnyeget tisztítok. Aztán abbahagyom. Nálunk is megállt az idő, nem csak Gothár Péternél. Nincs jelentősége.

De megérte a pénteket! Pedig kedden azt mondták: 2 nap.

Közben orvoshoz megyek, kiütéseim vannak. Kérek nyugtatót, altatót. Pár órát alszom. De minden külön töltött perc rettegéssel telik.

Itthon telefonok, e-mailek röpködnek. Minden barátomat, ismerősömet, akiről tudom, hogy hisz valamiben, megkérem, hogy segítsen! Imádkozzon, drukkoljon, küldje az energiát, bármit, ami hasznára lehet.

Szüksége van rá.

Felvesszük bárkivel a harcot, de a stroke veszélyes ellenfél és az orvosok szerint nyerésre áll. Hányszor, de hányszor gondolom át az egyenes utat, ami ide vezetett: a gyógyszernélküliséget a tb jogosultság hiánya miatt, a sok stresszt, ami júniusban érte! Mit tudtam volna én tenni? Nyugtattam, ahogy tudtam. Segítettem, amit tudtam. De ez igazán az ő csatája volt. És emiatt most elveszít egy másik harcot????

2014. július 07.

Szabadságom első napja! Hurrá, erre vártunk! Hosszú volt a tél, mindig rájövök, hogy nekem valahol délen kellett volna születnem. Napsütés, de mindenek előtt víz, víz, víz! Átlag magyar közalkalmazotti fizetésből nem ám tengerpartra vágyok, elég nekem egy kis szabadstrand, itt a nagy folyó mellett. (Bár idén először tervbe vettük, hogy megnézzük az Adriát is. Nagy beruházással kezdtük: a könyvfesztiválon vettünk egy Horvátország térképet. Lehet, hogy még 50 éves korom előtt meglátom a tengert???)

Reggel a szokásos: indulni ügyet intézni. Még beugrani a munkahelyemre, 150 liter virágföldet bevinni, elmenni az okmányirodába regisztrálni (hátha nem 65 éves koromban mehetek nyugdíjba, talán kiszámítják, meddig kell még dolgoznom a jelenlegi jogszabályok szerint, melyek biztosan megváltoznak, mire éppen annyi éves leszek, hogy végre itthon tölthessek egy kis időt a temető előtt), majd a szokásos nagybevásárlás. Jól van, tejet pár hónapig nem kell venni.

Gyerkőcök bepakolnak mindent a közértnél az autóba, itthon pedig ki, szerencsére jó erőben vannak, ezzel sem az "idősebb" korosztály foglalkozik. A fél nap el is ment ezzel, jaj, csak ne így teljen a hét, menjünk délután fürdeni! Az idő jó, a strand ingyenes. Ebédeljünk, és menjünk!

Párom hivatalos ügyet intéz. Egyik telefonszámot adják neki a másik után. Én a számítógép előtt ülve nézegetem, hol érdemes még valakit ebben az ügyben keresni. 14 éve halott édesanyja hagyatéki papírjára lenne szükség. Hol van az már! Ki gondolta volna, hogy azt majd egyszer, még valaki látni akarja. Közjegyző, másik, ki tudja, még ki van telefon végén. Hallom, hogy mondja, hogy de mi nem álltunk peres viszonyban, mi az, hogy alperes, vagy felperes? Tudja mit, legyen alperes. Szólít: gyere, vedd át a telefont, rosszul vagyok. Átveszem, megkérdezem, kivel beszélek, mert az úr közben rosszul lett. Egy bírósággal. Hogy kerültünk mi oda? Elnézést, tévedés lesz, egyébként is le kell tennem. Persze, értem én, mondja a hölgy.

Kapkodok. Már nem fiatal. Már nem vagyunk fiatalok. A meleg? A stressz? Mit csináljak? Hang a fotelból: "Zsanni, szeretlek!" Tudom, nagyon nagy a baj. Nem azért, mert szeret, hanem mert mindig abban reménykedett, ha el kell mennie, lesz még annyi ideje, hogy szóljon azokhoz, akiket tényleg szeret. Ha ebben a szituációban ez a mondat hagyja el ajkát, akkor valami nagyon rosszat érez. Mit mondott még? Rita? Jesszus, ő kisebbik lánya. Ha őt (is) emlegeti, akkor sajnos rossz a helyzet. Nagyon rossz. Gyerekek, segítsetek, vigyük be a szobába, fektessük le az ágyra! Mi a mentők telefonszáma? Remeg a kezem. Végre megvan a telefonom. Pötyögöm: 112. Jöjjenek gyorsan, hány, fáj a feje, szorítást érez a szívénél. Volt már infarktusa. Nyugodt hang: fordítsák az oldalára, jövünk.

Futkosok.Hozom a vödröt. Hideg vizes ruhát kér a fejére, nagyon fáj, azt mondja. Fekszik az ágyon összekuporodva, szakad róla a víz. Jaj, ne!

Hívom a lányát, természetesen ki van kapcsolva. Eszembe jut, hogy mintha hallottam volna olyat, hogy most egy ideig másik telefonszáma van. Kotorászok Gyuri telefonjában, megvan. Hívom, felveszi. Otthon vagy? Ja, nem. Küldtem volna érted a gyerekeimet, apádért elindult a mentő. Jó, akkor megállok valahol. Tesco, és egy település. Elmagyarázom a gyerekeknek az utat, és mondom egy másik település nevét. Állítólag. Én biztos vagyok benne, hogy jót mondtam nekik. Telefonszámot adok, ha elbizonytalanodnak útközben, hívják Ritát. Ritának sms-ben elküldöm az én gyerekeim számát, egyeztessenek, majd egymásra találnak. Vödör, simogatás, nem lesz baj, jön a segítség. Telefon: hol vagytok? Ott. De nem találjuk a Tescót. Hívom Ritát, ott áll a bejárat előtt. Hívd a gyerekeimet, navigáld őket. Nem tud, a telefonján "természetesen" egy fillér sincs. Eszembe jut: ettől mindig őrjöngött az apja. Hogy egyszer vészhelyzet lesz, és nem tud segítséget kérni. Rohangálok a lakásban, telefon ide, telefon oda. Nézek ki az ablakon, hol a mentő? Hozzánk nem könnyű idetalálni, furcsa a számozás. De megérkeztek. 15-20 perc volt talán. Mutatom a dossziét, amiben pedánsan össze vannak rendezve a nagyobb orvosi ügyek. Nézegetik, mérnek. Bevisszük, szól a döntés. Hordágy? Nem nagyon fér be a lakásba, de a hálószobáig betolják. Gyuri magától fekszik rá, csak kicsit kell segíteni. Jól van, akkor nincs nagy baj. Közben telefon: Rita megvan. Mondtam, itt a mentő, már ne hozzák ide, mondom majd, hol találkozunk. Kérdezem a mentőst, mehetek-e? Mondták, hogy szívesen elvisznek, ha úgy gondolom, de mehetek utánuk autóval is. "Kezdő" autós vagyok, közel 30 éves jogosítványom tavalyig a szekrényben porosodott. A fővárosban nem vezetek... De most kell. Meg kell tudnom csinálni. Kimegyünk, mondták, hogy ők még egy darabig dolgoznak a betegen. Mondják a kórház nevét, oda irányítom a gyerkőcöket. A kocsiban forróság, kinyitom az ajtókat, míg indulunk, kicsit szellőzzön. Szólnak, indulnak. Megyek utánuk. A jobb első ajtó az első sarkon kinyílik. Ah, be kellett volna csukni rendesen, a várakozás alatt magától behajtódott. Megyek a mentő után. Ők a fő útnál balra fordulnak. Én jobbra indulnék. Balra át kell menni a fél fővároson. Azt nem biztos, hogy meg tudnám csinálni. Megyek jobbra. Az a biztos. A kórháznál találkozunk édesem, bírd ki! Nézem a visszapillantó tükröt, jönnek utánam, csak ők rossz helyütt fordultak ki. Na, ennyit ér a helyismeretem. Nem szirénáznak. Nincs nagy baj???? Nagy a baj???? Egy település, kettő. Félreállok, előre engedem őket. A következő már Budapest. Biztosan ismernek egy rövidebb utat a kórházig. Egyszer mintha megálltak volna. Jaj, csak nem??? Őrület. Megyek utánuk, vezetek, Pesten, én aki soha. Kórház, ott vagyunk. Ők be a mentőállomáson, én parkolóhelyet keresek. Futok át a kórház udvarán. Berontok a betegfelvételre, nem látom őket. Majd a kanyar után, a fal mellett. Gyerekeim, Rita. Ott a hordágy, rajta a szerelmem. Oxigénmaszk van rajta, infúzió is tán, nem is tudom. Beviszik a sokktalanítóba. Gyerekeimet hazaküldöm. Maradnának, de nincs értelme. Ritával pár szó. Strandra mentek éppen a barátokkal. Ismerős, mi is úgy terveztük. Kijön a mentős. Tetoválás tetoválás hátán, de nagyon szimpatikus. Sajnos, nem biztat. Azt mondja, 3 dologra gyanakodnak, abból a szívinfarktus lenne a legjobb, de nagy valószínűséggel nem az. Még beszólnak: a hölgy a hozzátartozója. És mennek a következő beteghez.

Hívnak a sokktalanítóba. Kérdezik, mit szed és mennyit. Nem tudom. Együtt élünk, de a gyógyszereit minden este egyedül elintézi. Kérdezem, lehet olyan, hogy egyik nap egyet, másik nap kettőt? Lehet. Akkor úgy. A másikat? Mintha abból egyet. Hülyének érzem magam. Nem tudok válaszolni, eddig rendben mentek a dolgok. Egyet tudok. A vérhígítót egy hétig nem szedte. Hogy miért? Hosszú a történet. Hát ezért került ide, mondják, és ott a csomó a gyomromban. Hiszen mondtam, menjünk, kell az. De a gyógyszernek külön története van, most mellékes. 1 hete már újra szedte, már nyugodt voltam, hogy nem baj, hogy kimaradt. Gyurikám fekszik az ágyon, kéri: a hajgumimat vedd ki hajamból. Szól: nem tud nyelni. Kap egy vesetálat, köpje ki. Kérdezik, hogy a szemhéja mindig így le van fittyedve? Nem. Másik orvost hívnak. Szerencsére mindent ért, és minden feladatot végig csinál. Látja, hányat mutatnak, emeli a lábát, karját. Ugye, nincs nagy baj? Jó helyen van, jó kezekben. Értenek hozzá. Benne vagyunk a 4 órában, de nem tudják megkezdeni a kezelést, mert vérhígítót szed.

CT-re mennek, és viszik az osztályra. Ott várjuk. Nem jön. Remeg a gyomrunk. Beviszik, elhelyezik. Az ajtón kiírva: stroke intenzív. Behívnak, bemehetünk hozzá. Magánál van, oxigént kap. Nyelni nem tud.

Zsanni, vége - mondja.

Belül üvöltök: NEM!!!! NEM!!! Kívül csupa mosoly, higgadtság. Nem lesz semmi baj. Szerencsére otthon voltam. (Nem is akarok rá gondolni, más napon, amikor dolgozom, mi lett volna....) Jött a mentő. Behozták. Bekerült az egészségügyi rendszerbe. Semmi baja nem volt eddig. Ja, a kor. Hát igen.

Fogom a kezét. Nyugtatom. Magamat is. Rita egy idő után hazamegy. Engem a látogatási idő után fél órával elküldenek. Szívet rajzolok mind a két vállára, hogy vigyázzon rá, holnap jövök, mondom. Erős vagy, ugye, kérdezem. Feleli: igen. Ki fogod bírni, mondom, és rám hagyja.

Beülök az autóba. Valahogy majd csak hazamegyek...

Ritát hívom, nem biztatnak az orvosok semmi jóval. Szegény gyerek. 21 éves, én ennyi idősen szültem a legnagyobbat. Útközben arra kanyarodom, ahol ő lakik. A kapuban megöleljük egymást. Anyukája kijön, most találkoztunk először. 10 éve is van, hogy elváltak a szülők útjai. Kedves, behív. Elkérem a telefonszámát, hogy ha bármi történik, olyankor telefonáljak, amikor ott van a gyereke mellett.

Hazamegyek. Nézem a telefonomat, mint egy leprás beteget, csak meg ne csörrenj! Ha ismeretlen szám, akkor csak a kórház lehet, Ne, kérlek, ne!

Én, a nem hívő, imádkozom. Istenem, ne vedd még magadhoz! Imádkozom az anyjához, kérlek, még várjatok a nagy találkozással. Alvás? Képtelenség.

Stroke. Gondolkodom, mit is tudok róla? Nagyanyámnak volt. Kettő is egymás után. Igaz, ő akkor 87 éves volt. És helyrejött. Ha nem is teljesen: bizonyos szavak nem jutottak az eszébe. Már a 92. évében volt, amikor meghalt. A stroke-ot addigra elfelejtettük. Többet nem jött elő.

Most megint a számítógép előtt ülök. Újra élem a sok évvel korábbi keresgélést. Igen, azt már akkor is olvastam, csak elfelejtettem. Az egyharmaduk nem éli túl. Ugye nem ebben leszel, ugye nem?