Másnap együtt megyünk, keressük a nagy intenzívet. Várakozunk. Beengednek. Köpenyt veszünk magunkra. ugyan ki van írva, hogy melyik kórterem, hányas ágyához tartozik, de mi nem tudjuk, Gyuri hányas kórterem hányas ágyán fekszik. És különben is ketten vagyunk. Ahogy láttam, mindenki érkezési sorrendben veszi fel.

Fertőtlenítővel kezet mosunk. Cipőre húzható zsákocska nincs. Abban topogunk végig, amiben az utcán járunk.

Megmutatják, hol fekszik. Cső a szájában, géppel lélegeztetik. Olyan, mintha már nem is élne. Az orvos sok jót nem tud mondani. Rajta áll vagy bukik minden, mondja a kis fiatal doktornő. Nem reagál semmire, de már nem kap fájdalomcsillapítót, vizelete van, talán kiürül belőle.
Meg is akartam tőle kérdezni, hogy akkor én rosszul értettem, nem magától van kómában, hanem mesterségesen tartják benne? Az lenne a jobbik eset. De közben elmegy a hivatalos papírokért. Megadom a légcsőmetszéshez az engedélyt. Azt mondja, nem biztos, hogy elvégzik, de jobban tudnák úgy lélegeztetni. A mostani csőtől tönkre mehetnek a hangszálai, és akkor nem fog tudni beszélni, mondja. A beavatkozásról majd az osztályvezető főorvos dönt, lehet, hogy nem végzik el. (Óvatosan rákérdeztünk, hogy ugye, csak akkor, ha van remény? Ha nincs, ne kaszabolják.) Kérdezem, hogy működik? Gégész csinálja, ha tudják, felviszik a beteget arra az osztályra, ha nincs annyira jóállapotban, akkor lejön az orvos.

Közben leszívják, és mi boldogok vagyunk, összerándult a lába, fájdalmat érzett. A kis doktornő szerint ez jó hír, eddig nem reagált semmire. Mi pedig megtanulunk annak is örülni, ha fájdalmai vannak.

Hiszen akkor még él. Érez. És még van remény.

A nővérke kér, hogy vigyünk be kenőcsöket, tusfürdőt, miegymást. Kérdezem, hogy nem hozták vele? Volt mindene. Elmegyünk a régi osztályra, kapunk egy zsákot. Kérdezik, hogy nem nézem-e át? Nem. Visszük. De előbb Rita összevész a nővérkével. Mindannyian meg vagyunk róla győződve, hogy vagy a délelőtti összeesés indított el valamit a fejében, vagy megfulladt este, mert nem vették észre, hogy szívni kellene. Persze, senki sem mond semmit. Sosem fogjuk megtudni.

A nővérke kikéri magának, hogy miattuk került oda, ahol most van. Abba az állapotba, amelyben most van. Lehet ide jönni dolgozni, mondja. Elhiszem, hogy kevesen vannak. Hogy kevés a fizetés. De egy ilyen súlyos állapotú beteg miért nincs állandó felügyelet alatt?

Visszük a zsákot.

Az intenzíven megkérdezik, leborotválhatják-e a szakállát, bajuszát? Higéniás szempontból célszerűbb lenne. Persze, beleegyezek. Ha jól tudom, 1978 óta nem „borotválkozott”.

De most első a gyógyulás. Majd kinő!

Azért Ritára nézek: mehet? És benne ugyanazok a gondolatok játszódnak le, mint bennem, látom az arcán. De bólint: persze.

Hivatalosan én vagyok a legközelebbi hozzátartozó, de igyekszem mindenbe Ritát is belevonni. Én már megjártam egy hasonló esetben.

Sajnos, nagyon nincs miről dönteni. Ami kell, az kell.

Szombat. Egyedül vagyok benn vele. Mint eddig is, beszélek hozzá, ölelem, simogatom, puszilgatom. Nem reagál.

A napi rutin itt is folytatódik. Popsitörlő kendővel végig törlöm a testét (egyébként mindig tiszta volt, csak azért csináltam, hogy érezze, hogy ez én vagyok), behintőporozom, bekenem a lábát körömvirágkenőccsel, a mellkasát légzéskönnyítővel. Már ismeri, ugyanez volt eddig is. Csak eddig mondta, hogy jólesett. Most csak a gépek pittyegnek.

Az ügyeletes orvos körbejár, mindenkivel beszél. Kihív, hogy szeretne velem az édesapámról beszélni (de jót fogunk ezen nevetni, ha hazajössz, édesem!, aztán sűrűn elnézést kér, amikor közlöm, hogy a férjem!), és a folyosón mondja meg, hogy sajnos, reménytelen, meg fog halni. Nem szeretné, ha a beteg esetleg ezt hallaná, mert nem agyhalott, de olyan súlyosan károsodott az agya, hogy ebből már nem lehet kijönni. Hallom, amit mond, de nem tudom felfogni.

Azt mondja, ne higgyek a híreknek, a Schumaherről is csak mondják, de neki 20 éves neurológiai tapasztalata van, biztos, hogy abból nem lehet felépülni. Schumiról nem nagyon olvastam, tudom, hogy Franciaország, síbaleset, kóma, kb. ennyi. Gyuri követte a neten.

Kérdezem, ilyenkor mi van? Azt mondja, hogy nekik ugyanúgy kell kezelni, mintha lenne esély a felépülésre. Akkor ez nem egy amerikai film, hogy a családnak kell meghozni a döntést, hogy mikor húzzák ki a lélegeztető gépet a konnektorból, nyugtázom.                             Azt mondja, annál inkább sem, mert önállóan tud lélegezni. (Ezt a mai napig sem értem, mert a gép mindig kiírta, hogy önálló légzésre nincs kísérlet.)

Azt mondta, hogy sajnos, a hozzátartozókkal szúrnak ki, mert táplálják a reményt. Azt mondta, hogy vagy egy tüdőgyulladás, vagy egy kívülről behurcolt fertőzés viszi el.

Az ellenségemnek sem kívánom, hogy ilyet kelljen végighallgatnia a szerettéről.

Küszöb átlép, megyek vissza Gyurihoz: jobban leszel, szívem, kitartás, mondom. És megy a napi rutin. Törlöm, kenem, porozom. Beszélek hozzá. Mi történt itthon. Hogy szeretem. Hogy meg tudja csinálni. Képes rá!

Másnap másik orvos jő. Bent, az ágy mellett kezdi mondani, hogy sajnos... Kimegyek a kórteremből. Körbenéz, az előbb még ott voltam. Utánam jön. Kint közlöm vele, hogy nem szeretném, ha a párom hallaná, amit mond. Ritával együtt állunk. Ő most tudja meg, hogy nincs remény. Visszamegyünk. Az orvos kezet akar fogni vele, de ő lehajtott fejjel egy „viszlátot” mond csak. Tudom, nagyon nehéz most neki. Én sem akarom elhinni. Én még küzdök. Ez az orvos is azt mondja, hogy ettől függetlenül kezelik, de „tetszik tudni, kezelés és kezelés között van különbség”. Értem. És bármennyire furcsa, megértem. Én sem szeretném, ha évekig gépek tartanának életben. Hagyjanak elmenni, ha már nem lehet segíteni.

Új nap, új orvos. Csak a diagnózis ugyanaz. És mintha nem mindenki követné az első, (tán osztályvezető főorvos?) gyakorlatát. Ő is az ágy mellett, Gyuri füle hallatára akarja közölni, hogy meg fog halni. Ahogy megszólal, beléfojtom a szót, és megkérem, menjünk ki. Készségesen jön. Nekem elég lenne az ajtó előtt a folyosón, de ő körbejárja velünk az intenzív osztályt. Végül egy kis irodába vezet be bennünket –Ádám van velem-, ott egy doktornő dolgozik. Felajánlja, hogy kimegy, de nem zavar. Csak azt nem akartam, hogy Gyuri hallja, hogy lemondtak róla.

Ct-t csináltak, mondja, és mint a többi orvos, ugyanazt szajkózza: olyan fokon károsodott az agya, ami az élettel összeegyeztethetetlen.

Kérdeztem, hogy miért nem hagyták meghalni, miért kellett újraéleszteni, ha semmi remény nem volt? Azt mondta, hogy egyrészt nekik kötelességük, és általában 10 betegből egyet vagy kettőt sikerül megmenteni, és miattuk már jó.
Másrészt, nem volt olyan sokáig légzés és keringés nélkül. Ezt elraktározom a fejemben, mert aznap este mintha nem ezt mondták volna.

Később lelesem a kórházi lapjáról, 2 percig. Azért ebből még helyrejöhetett volna.

Egyet biztosra mondtak, ha még egyszer meghal, nem fogják újraéleszteni.

Ádám most lesz felnőtt. Egyrészt hallja, hogy ilyen van, másrészt látja, hogy milyen mélyen érinti ez az embert.

Másnap, idősebb doktornő. Szintén az ágy mellett. Sajnos, mondja. Tudom. Már nem akarom többször hallani. Kihívom a kórteremből, de nem azért, hogy mint a keselyű, újra belém tépjen a hírrel. Tudnom kell, hogy mi lesz, ha… Kérdezem, hogy ha esetleg meghalna, fel fogják-e boncolni? Agyonkínzott testét tán már nem kéne. Persze, mondja, lehet kérvényezni a boncolás mellőzését. Nem hiszem el, hogy ilyenről beszélgetek! Nyár van, szabadság!

Gyuri fullad, visszajön velem, leszívja. Döbbenettel látja a reakcióját, egyértelműen fáj neki. Azt mondta, hogy el nem hinné, ha nem a saját szemével látná. Azt mondja, hogy talán, mégis van egy icipici remény. Gyakorlatilag a nullával egyenlő, de talán…És én megint bízom.

Mindenki látja, hogy reagál. A fájdalomra is. De amikor előveszem táskámból Gyuri Amerikában élő lányának a levelét, és elkezdem kisilabizálni a mini betűimet, ahogy kimásoltam a gépről, Rita mondja, hogy ahogy olvasni kezdtem, máris reagált.

Aznap, vagy másik, már ki tudja. Megpuszilom, mint mindig. Hosszú hajam az arcába hullik, ő pedig elmozdítja a fejét. Esténként itthon is mindig „köpködte” a hajszálaimat… Reagál!!!!

Az intenzíven a látogatás 17 és 18 óra között van. Általában fél 6 felé jár, mire nyitják az ajtót. Viszont nem küldenek el 6-kor. Értjük, hogy életekért harcolnak

Aznap, amikor velem közölte a főorvos úr, hogy nincs remény, egy másik kórteremből is kihív egy feleséget. Neki ugyanezt mondja. Utána mindig együtt érzően nézek a hölgyre, míg várakozunk. Az ablakon át mindig látom őket a másik kórteremben. Hallottam, ő sem akarta elhinni, hogy náluk is vége. Pár nappal később láttam, hogy a férjénél megcsinálták a légcsőmetszést. Őszintén remélem, hogy az ő esetükben tévedett a doktor úr.

Gyuri közben „dicséretben” részesül. Mondják, hogy ő az egyetlen, akinek mindene van: saját pelenka, Medifleur, Sudokrém, Pagavit pálcika. Nagyon szeretjük, mondom. Rita azt mondja, hát, erre a dicséretre azért nem fájt a fogam…

Egyik nap megszaporodtunk a váróban. Vannak a megszokott arcok, illetve egy másik csoport. Több mint tízen vannak, köztük gyerekek! Hangosak! 5-kor becsöngetnek, ápolónő kinéz. Közli, majd kinyitják az ajtót, amikor be lehet menni. És várunk fél hatig. Szólnak, hogy minden beteghez bemehet két látogató. Hát van az a mondás, hogy „kettőig sem tud számolni”, de azért ez mást jelent. Betódulnak. Tán egy ember maradt kinn a gyerekekkel. Már amikor megláttam őket, tudtam, hogy Gyuri szobatársat kapott, csak nála láttam üres ágyat. Úgy is van. Kilencen (!) mentek be. Mindenki felvesz egy köpenyt, a kézmosást kihagyják. Nővérke jön, a higéniára nem oktatja ki őket, pedig ezen az osztályon életek múlhatnak rajta, de megkéri, hogy egyszerre csak két látogató legyen benn. Elnézést kérnek, most megértik. Nem értem, az ajtónál miért nem sikerült? Nehéz Gyurihoz beszélni, mert ricsajoznak. Szegénykém, gondolom!

Ahogy említettem, a köpenyek az ajtó mellett, a fogason, mindenki tetszés szerint vesz le egyet. Igyekszem a vérfoltost elkerülni. Megjegyzem, hová akasztom az „enyémet”, másnap igyekszem első lenni, és akkor még megvan. Ha udvarias vagyok, más bújik bele.

A bal csücskére csomót kötök. 1 hétig azért láttam… Nem tudom, mennyi időnként tisztítják…

Új beteg jön Gyuri mellé, hasonlóan stroke. Nekik is elmondják, hogy nem túl biztató a rokonuk állapota. Szerencsére másnap, harmadnap jól láthatóan javul a néni, a lánya azt mondja, hogy jól rájuk ijesztettek. Tévedni emberi dolog. De jó lenne, ha tévedni orvosi dolog lenne! Gyurinál sajnos, nem változott a diagnózis.

A napok múlnak. Várunk. Mire? Jézusom, ugye nem arra, hogy…

Nem. Tudom, hogy még nem megy el. 27-én van a születésnapom, biztos vagyok benne, hogy meg fogja érni. Súgom neki, hogy köszönöm, de nem kérek kerámia bevonatos palacsintasütőt, viszont ha én választhatok ajándékot, akkor kerüljön ki az intenzív osztályról, az lenne nekem a legnagyobb ajándék. Az irányt is megmondom neki, hogy jól értse. Feljebb! Ott van a neurológia. (Lejjebb a pathológia található, eszébe ne jusson abban az irányba „elindulni”.) Legyen annyira jól, hogy átvigyék a neurológiára. (Akkor még úgy van, ha megcsinálják a légcsőmetszést, akkor átteszik. Ha pedig megcsinálják a légcsőmetszést, akkor van remény.)

A légcsőmetszés elmaradt.

27-e vasárnap. A születésnapom. Már szombaton is át akarják tenni az osztályra, vasárnap is, végül a hétfő mellett döntenek. Én azt hiszem, a stroke intenzívre kerül vissza. Tudom, ott figyelnének rá.

Itt is vannak szimpatikus nővérek. És vannak kevésbé szimpatikusak. Kiürül az infúziós zacskó. Kimegyek, szólnék, hogy nem kell elzárni? Én még úgy tudom, hogy nem kerülhet levegő a szervezetbe. Később kiderül, ezek már olyan tasakok, amikből nem tud. Mindegy, keresem a szakszemélyzetet. Nővérke ül a monitorok előtt, telefonál. Hangosan, hallhatóan magánügyben. Nem zavarja, hogy megállok mellette. 5 méterrel odébb két nővérke figyeli a másik pultnál a monitorokat. Szólok: infúzió, lefolyt. Közlik, hogy ők más beteget figyelnek, nem hozzájuk tartozik. Mondom, hogy igen, de a nővérke nagyon telefonál, nem lehet megzavarni. Kelletlenül jön, leköti az infúziót, és megköszöni.

Seb seb hátán. Volt, hogy a lábfején volt a kanül, branül, akármi. Aztán a vállába tették bele, mintha egy kapocstűző géppel odapattintották volna.

A kispárnát kimostam, visszahozom, próbálom a lábát felpolcolni. A sarkai mintha vízhólyagosak lennének. Pedig „csak” fekszik.

Ha jövünk el tőle, kínosan ügyelek rá, hogy a kórház udvarán egy szót se mondjak az állapotáról. Az ablaka alatt megyünk el… Nehogy „meghallja”, mit mondtak nekünk az orvosok. Tudom, melyik tartozik a kórterméhez. Küldöm a szeretetemet.
Kocsival is elmegyünk arra, a hazafelé vezetőúton. Olyankor nem a vezetésre koncentrálok, hanem felnézek, és mondom: szeretlek!