Másnap.

Alvás. Nyugtatóval. Egy kevés. Reggel telefon a kórházba. Ők nem hívtak engem, akkor nagyon nagy baj nem történt éjjel a szerelmemmel. Ugye??? Hívom az osztályt. Nővérkével beszélek. Felvilágosítást nem adhat, de megadja az orvos mobiljának a számát. Hívom, kicsöng. „Vedd már fel, vedd már fel” - könyörgök magamban. Tudom, gyógyít. De valaki mondja már azt, hogy megvan. Hogy jobban van. Végül felveszi. Mondja a nevét, én az enyémet, a páromét. Kéri, hogy hívjam fél óra múlva vissza, értekezlet van. Rendben. Stoppolom az időt. Jaj, miért nem mondta, hogy ne nyugtalankodjam, minden rendben van? Fél óra múlva újabb telefon. Nem veszi fel. Már nem értekezik, biztosan megint gyógyít. Nem baj, próbálkozom. Hát igen. Túlélte az éjszakát. De az állapota nem túl jó. Félve kérdezem meg: tudom, hogy látogatási idő csak délután van, de nem lehetne-e valahogy bemennem délelőtt, hogy ránézzek? De lehet, új betegeknél megengedett. Köszönöm, rebegem.

Autóba ülök (meg tudom csinálni!), és indulok. Útközben beugrom Ritáékhoz. Mondom a friss híreket. Reménykedünk. Rita édesanyja megígéri, hogy délután, a látogatási időben befuvarozza Ritát. Bejöjjön ő is, kérdezi? Mondom, inkább nem. Tudom, hogy az elmúlt években viharos volt a kapcsolatuk, bár mind a ketten jót akartak a gyereknek, de nem értettek egyet a nevelési elvekben. Még infarktust kap a kórházi ágyon... (Kettőnk között is volt kapcsolata, tehát köztünk semmilyen rivalizálás nincs.)
Bemegyek a kórházba. Nem könnyen. Előző nap a mentőt követtem. Templomnál balra, ugye? Buszmegállónál jobbra? Hát ez az út is vezet valahová, de nem oda. Megfordulok. Rátalálok. Beérek. Mondom a nővérkének, hogy engedélyem van az orvostól a látogatásra. Nem mond semmit, csak bólint. Tudom, nehéz úgy nekik, hogy az egyik ágynál végig ott van valaki. Gyuri nincs jól. Felismer, de semmi biztatót nem mond nekem. Sőt. Azt mondja,most nézd meg, ilyen nyomorultul kell meghalnom! Jézusom! Mikre nem gondol! Nem hal meg! Nem halhat meg! Még csak 63 éves! 4 év szerelem után 1,5 éve költöztünk össze. Tudom, hogy utálja a kiszolgáltatottságot. És most alaposan ki van szolgáltatva. Nyelem a könnyem. Én tudok. Ő nem tud nyelni. Jönnek, és leszívják. Akár fél óránként is. Egy hosszú csövet dugnak le a torkán, és jön a váladék. Nővérke megkérdezi: nem akar kimenni? Nem, köszönöm, bírom. (Amúgy a vérvételtől is rettegek. De miatta maradok.) Azt mondja, sejti, hogy bírni fogom, csak talán az emlékek miatt nem kéne. De hisz él! Kezelik!!! Jobban lesz, ugye?

Időnként kimegyek. Sírok egyet a folyosón. Egyik alkalommal jön ki a kórteremből az orvosa. Kérdezem, mi van a párommal? Hát, sajnos, nagyon súlyos az állapota. Nem tud semmivel sem biztatni. Tegnap délután óta van benn, de már tüdőgyulladása van. Kap rá antibiotikumot.

Zsanni, nem te kérdezed meg ugye az én hangomon, hogy mennyi ideje van még hátra? A doktornő rám néz. Mit mondjon, nem jós, fontolgatja, de látott már ilyen idegroncs hozzátartozót. Talán 2 napja... mondja, és megy. Belül zokogok: nem lehet ilyen kegyetlen az élet. Mire átlépem a küszöböt, addigra mosolygok: beszéltem a doktornővel, minden rendben lesz. Most egy kicsit kórházban leszel, de meg fognak gyógyítani. Jó, mondja. Lemondóan. Hazudunk egymásnak.

Délután bejön Rita és Enikő, az anyukája. Enikő leül a folyosón. Kimegyek hozzá, hagyom, hogy Rita egy kicsit együtt legyen az édesapjával. Eni rám néz, és megkérdezi: te tőlünk egyenesen ide jöttél? Igen. Egész nap benn voltam. Rita kijön, én visszamegyek. Gyere te is, hívom Enikőt. Nem baj? - kérdi.
Nem hinném, de inkább a függöny mögül kukucskálj, úgy, hogy ő ne lásson. Enikő bejön, látom, megrémül. A helyzet rosszabb, mint számított rá. Gyuri felnéz, meglátja. Nem kapott infarktust. Eni köszön neki, megkérdezi, hogy megismeri-e. Meg, jön a válasz. Enikő nem bírja sokáig, kimegy. Gyuri nem kérdezi, hogy került ide a gyermeke anyja, ki szólt neki. Tényleg nagy a baj. Már rég reklamálna, ha jól lenne.

Amikor elvitte a mentő, összekészítettem pár dolgot. Amennyire emlékeztem -17 éve voltam utoljára kórházban-, és amire abban az idegállapotban gondoltam. Papucs, pizsama, evőeszköz, pohár, törölköző, papír zsebkendő. Másnap kiderül, hogy ezek közül szinte semmire nincs szüksége, csak a törölközőre. Hozzak be pólót, de olyat, amit szétvágnak elől. Sorolják, mi kell. Pelenka. Van a kórháznak, de mivel Gyuriban katéter van, neki nem adhatnak. És mivel emberi méltóság is van a világon, és ugyebár csupaszon fekszik az ágyon... Ne mondják tovább, hozok. Kell még szivacs, tusfürdő, Medifleur, Sudokrém, szájtoaletthez pálcika, popsitörlő kendő.

Szerda reggel kocsiba ülök, irány a helyi patika. Van törlőkendő, a két krém. (Milyen kiszerelés? - kérdezik, és én nem tudom, megveszem a legnagyobbat. Nem tudom, nem lett volna jobb, ha optimistább vagyok, és a kisebb adagot veszem?)

A lábam remeg, felhívom a barátnőmet, hogy nem tenné-e meg azt a szívességet, hogy befuvarozzon a kórházba? Dehogynem, már éppen hívni akart, most főzött meg ránk.

Jön, visz. Megyünk a gyógyászati segédeszközboltba, pelenkát venni. Nappali vagy éjszakai, kérdezik, és én nem tudom a választ. Katéterezik, dadogom. Akkor nappali. Mekkora legyen? Fogalmam sincs. Férfi. Magas. Átlagos testalkatú. Szájtoalett? Az nincs. Megyünk a mellette lévő gyógyszertárba. Ott sincs. Lili telefonál, van gyógyszerész barátnője. Igaz, másik település, de megyünk, ha kell. Pálcika ott sincs, de hasznos tanácsot kapunk, kérdezzünk rá a kórház gyógyszertárában. Ott szoktak olyat tartani, amit a hozzátartozóknak kell venni. És lőn.

Ma nem tévedek el, beérünk.

Doktornő jön ki a kórteremből, kérdezem, hogy van a párom? Hát, nincs jól - hangzik a válasz. Ésszel tudom, hogy ő már sok ilyet látott, nem mondhatja, hogy már sokkal jobban van, de letaglózó a mondat.

Lili barátnőmnek mondom, nézzen rá Gyurira. Nem mond semmi rosszat. Próbálom az arcáról leolvasni, hogy mit lát? Ő jobban meg tudja ítélni, hiszen nem érintett benne. Én HINNI akarom, hogy felgyógyul!

Eltelik az egész nap. Beszélgetünk. Azaz: én beszélek. Ha én egy poharat látok, amelyikben a feléig van a folyadék, arra én azt mondom: félig üres. Most csak a jó hírekre koncentrálok. Semmi olyat nem mondok, ami ronthat az állapotán. ÉN mindent megteszek, hogy jobban legyen! Csak Ő is akarja!

Ritát behozza az anyukája, majd hazamegy. Rita kicsit később. Én még maradok. Elvégre látogatási idő van! (És senki sem mondja, hogy de hölgyem, Ön már órák óta itt van...)

Este buszra szállok. Háromra. Kocsival 30-40 perc az út a kórházig. Most 3,5 óra volt tömegközlekedéssel. Csak az vigasztal, hogy ha hamarabb haza értem volna, akkor sem csináltam volna semmit. Csak a telefonomat lesem, hogy meg ne csörrenjen.

 A napok egyformán telnek. Egyik nap rosszul van. Aztán megint. Majd egy kicsit jobban. És megint rosszul.
Ahogy én képzeltem, hogy napról napra javul az állapota, az nem működik. Nem baj, akkor javuljon a következő hétre, mondom én.

Lili barátnőm férjhez megy. A párja külföldi. Gyurinak újságolom, megvan az utolsó engedély is, meglesz a lakodalom az eredeti időpontban, mehetünk. "Jól fogok kinézni", mondja. Nem baj. De vannak tervei, pedig nem az az esküvő-párti. Volt már házas, kétszer is, és volt néhány hosszabb kapcsolata.

Bepróbálkozom. A mi esküvőnket egy távolabbi időpontra terveztük, az ő egyik születésnapjához kötve. Most megkérdezem félve: ha Liliék összeházasodtak, mi nem hozzuk előre? De, mondja ő, aki utálja a kötöttséget. Már ez gyanús lehetett volna, hogy belement, hogy ha kijön, akkor mi is házasságra lépjünk. És szorítja a kezem. Tudja, hogy örülök, hogy hivatalosan is felvállal.

Mind a ketten azt valljuk, a papír nem jelent semmi. De ha tényleg nem azon múlik, akkor miért ne, hiszem én. De ha mindegy, akkor miért kell, vallja ő. Most úgy látszik, papír-párti lett.

Másnap megyek hozzá látogatni, az első mondata az hozzám, hogy „át kell gondolni a kapcsolatunkat!”. Tegnap nem így búcsúztunk el egymástól, nem erre számítottam. Csúnyán nézek a nővérkére, mi történhetett itt tegnap este óta?

Esküvő stornó, kérdezem? Nem, mondja ő, de én már csak nyűg vagyok mindenkinek.

Nekem nem az, túllépek az aggodalmán.

Csütörtök reggel telefon a doktornőnek: hát, nincs jól. De beültetnének egy peget a gyomrába, hogy tudják táplálni. Rohanok be "papírokat aláírni" ürüggyel, ma is végig mellette vagyok. A peget egyébként csak kedden ültetik be, sokan várakoznak. Végül nem kell aláírnom semmit, Gyurinak elmondja az orvos, ő bólint, hát jó - mondja. Csodálom, hogy engedi.

Aki peget kap, annál még van remény, ugye? Nem lyukasztanák ki a hasát, ha nem lenne értelme?

Mivel nyelni nem tud, szonda az orrában. Bébiételt vásárolok, én, a szinte nagymama korú.

(Válogatok az üvegek között júliusban, és még nem tudom, hogy decemberben nagymama leszek.

Gyurinak később elmondom a hírt, de amikorra megtudom, és elmesélem neki, már nincs abban az állapotban, hogy válaszoljon. Tudta-e, megértette-e? Örökre rejtély marad. Pedig többször mondtam neki, Petinek is nagy szüksége lenne rá, hogy hazajöjjön, és beszéljen neki az apaságról. A gyerekem tévedésben van. Apának lenni felelősség….

Azóta kaptam Ritától egy verset. Az összes fájdalma benne van, mert az apja egyszer úgy döntött, máshol több a boldogság…)

Tehát válogatok. Melyik is ízlene neki? A sütőtököt nem nagyon szereti. De a leghígabb fajtából nincs nagy választék. Bébiitallal keverik, úgy átmegy a szondán. 186 cm magas, hogy lesz ebből ereje?

Karjában infúzió. Kezei kikötve az ágy rácsához, mert valamit mindig piszkál. A mellkasán tappancsok, az egyik ujján is mérnek valamit (azt mindig lepiszkálja a másikkal; van, hogy már a lábujjára rakják), a felkarján vérnyomásmérő, ami szabályos időközönként magától felfúvódik.

Az egyik kezét időnként kiköthetjük. Kiküldenek egy másik beteg miatt. Visszamegyünk, letolnak. Majdnem kiszedte magából a katétert. Bocsánat, én voltam, aki eloldozta! Fogtam végig a kezét, míg mellette ültem!

Baj van, súgja nekem. Mi jöhet még…, gondolom. Mi a baj, kérdezem. Mutatja, hogy mit talált. Rálelt a katéterre. Nincs baj édesem. Neked nem tűnt fel, hogy napok óta nem voltál vécén? Ennek most ott kell lennie.

Kispárnát veszek, hogy kényelmesebb legyen a lábának. Magas, a lábfeje az ágy rácsához van nyomódva. Tudom, nem kényelmes. Utálja az olyan ágyat, amiről nem tudja lelógatni a lábát. Itthonra is olyat csinált, aminek „nincs vége.”

Enikő szól a nővérkének, nem lehetne feljebb rakni, hogy kényelmesebben feküdjön? Ha segítünk, akkor igen. Egyedül nem bírja.

Segítünk. Enikő pénzt csúsztat a köpeny zsebébe.

A nővérek elviselnek egész nap bent. Mondják, hogy hallják, amiről beszélünk, látják, hogy hihetetlen kapcsolat van köztünk. Biztatnak picit: a szeretet néha csodákra képes.

Ott bent elvagyok. Ha rosszul van, akkor is. Legfeljebb sírok a folyosón. Estig maradok. Ritát mindig előbb elküldöm, az a biztos, ha busszal megy. Én hazaevickélek.

Péntektől már rám is vonatkozik a látogatási idő. Napközben itthon csak tengek-lengek. Ablakot pucolok, szőnyeget tisztítok. Aztán abbahagyom. Nálunk is megállt az idő, nem csak Gothár Péternél. Nincs jelentősége.

De megérte a pénteket! Pedig kedden azt mondták: 2 nap.

Közben orvoshoz megyek, kiütéseim vannak. Kérek nyugtatót, altatót. Pár órát alszom. De minden külön töltött perc rettegéssel telik.

Itthon telefonok, e-mailek röpködnek. Minden barátomat, ismerősömet, akiről tudom, hogy hisz valamiben, megkérem, hogy segítsen! Imádkozzon, drukkoljon, küldje az energiát, bármit, ami hasznára lehet.

Szüksége van rá.

Felvesszük bárkivel a harcot, de a stroke veszélyes ellenfél és az orvosok szerint nyerésre áll. Hányszor, de hányszor gondolom át az egyenes utat, ami ide vezetett: a gyógyszernélküliséget a tb jogosultság hiánya miatt, a sok stresszt, ami júniusban érte! Mit tudtam volna én tenni? Nyugtattam, ahogy tudtam. Segítettem, amit tudtam. De ez igazán az ő csatája volt. És emiatt most elveszít egy másik harcot????