Augusztus 2., szombat.

Enikő megkér, hogy menjek be vele látogatás után a Feneketlen-tóhoz, nézzük meg, mit lehet a lakással kezdeni. A kocsit nála hagyom. Már Gyuriéval járok, a 21 éves matuzsálem megadta magát, amikor pár nappal korábban be kellett menni az albérlő miatt. Rita hívott, hogy hiába egyeztetett vele telefonon időpontot, a nő nincs otthon. 1,5 percre álltam csak félre, de már nem indult újra a telefonbeszélgetés után. Ádámmal próbáljuk betolni, nem megy. Ákost hívom, biciklire ül, és jön. Hívja a barátját. Négyen betoljuk, az önindítóra gyanakodnak. Hazamegyek vele, de nem tudom, hogy fogom megoldani Gyuri nélkül. Rita már régebben is mondta, hogy miért nem járok az apja kocsijával (az csak 17 éves…), de nekem a zöld Gyurihoz tartozik. Ha kinézek az ablakon, mindig azt várom, hogy kiszáll belőle. Közben tudom, hogy a legszerencsésebb esetben sem fogja már soha vezetni.
Most én járok vele. A pirossal még várok, majd csak lesz vele valami, a szerelőt ebben az idegállapotban már nem tudom felvállalni.
Szóval kocsival Enikőig, onnan az övével a kórházba. A szokásos: törölgetem, porozgatom, krémezem. Előző nap levágtam a körmét, Ádi szerint nem sikerült túl jól, de akkor nem volt idegem lereszelgetni. Ma megteszem. Manikűrösnek nem vennének fel, de azért meg vagyok magammal elégedve.
Beszélek hozzá, mint mindig. Enikő sokat van a folyosón. Bejön, nem szokott Gyurihoz beszélni, de most azt mondja neki, hogy ne aggódjon, nem lesz semmi baj, elintéztük az albérlőt, Ritára vigyázunk. Ránézek, és ha nem kórházban lennék, üvöltenék: nem mondunk ilyet! Nem lehet elengedni! Közben Gyuri, aki 16 napja kómában fekszik, kinyitja a szemét, és ránéz Enikőre.

Jaj, csak nem fogta fel, hogy most már elmehet, hogy elengedjük! Én biztos nem!

A látogatás 6 óráig tart. Hogy beérjünk Budára, 5 után elindulunk. Enikő azt mondja, hogy maradhatok még, vár rám a folyosón, de azt mondom, hogy nem kell, majd holnap többet leszek bent nála. Ha tudnám….

Bemegyünk a lakásba. Nekem nem sok hasznomat veszi. 4 év szerelem köt oda. Állok az erkélyen, mint mindig, ha ott voltam, és gyönyörködöm a kilátásban. A Feneketlen-tó minden évszakban csodás. Eszembe jut, mennyit ültünk kint, és beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Kettőnkről. A jövőről. Akkor is, amikor még nem tűnt közösnek. Hogy hányszor álltam ott egyedül, és nézelődtem, és egyszer csak valaki átölelt, és álltunk ott összeölelkezve, szeretve egymást.

Azért a függönyöket segítek leszedni. Legutóbb kettesben mostuk ki Gyurival. Most Enikő elviszi haza.
Elmegyünk hozzájuk, behív a lakásba, de köszönettel visszautasítom, alig vagyok itthon. Majd beszélünk, mondjuk egymásnak.
Hazajövök, még bennem van a Kosztolányis sokk, a sok emlék.

Aznap csak két fotót csináltam róla, nagy volt a nyüzsgés. Ahogy hazaérek, feltöltöm a gépre a kórházas mappába. Később megnézném a telefonomon, csak, hogy velem legyen, ha csak képen is. Csak egy fotó van a telefonomban aznapról. Gyerekemet meggyanúsítom, hogy kitörölte. Tagad. Sebaj, a számítógépen rajta kell lennie. Ott is csak egy van. Nincs nagy jelentősége, hiszen minden nap fényképeztem, majd holnap többet csinálok, nyugtatom magam. Még nem tudom, hogy aznap éjjel még egyszer lefényképezem.

22.39-kor megcsörren a telefonom, ismeretlen szám.

A kórházból hívnak. Sajnálattal közlik, hogy György meghalt.

És akkor vége a világnak.

Kérdezem, hogy mi a teendőm. Azt mondták, hogy hétfő reggel menjek be a papírokat aláírni, illetve, ha el akarok tőle búcsúzni, akkor éjfélig még megtehetem, addig az ágyában van. Hívom Enikőt, hogy megyek hozzá, megyünk a kórházba, meghalt Gyuri. Azt kéri, hogy Ritának ne szóljak, a Velencei-tónál van, születésnapot ünnepelnek a barátokkal. Természetesen nem hívom. Ami megtörtént, azon már nem tudunk változtatni, ne rontsuk el a bulit.
Fekete ruhát keresek a szekrényben. Ádám jön velem, szerinte nem vagyok képes a szomszéd településig, Enikőig vezetni. Enikő farmerban, fekete felsőben. Megyünk. Ritát mégis felhívta. Gyakorlatilag mindegy, mert ha másnap tudja meg, akkor hibáztathat, hogy miért nem szóltunk egyből, de, ha egyből szólunk, sem tud semmit sem tenni Velencén.
A főbejáratnál parkolunk, persze, zárva. Még egyszer az oldalsó kapun megyek be hozzá: én mindig ott parkoltam.

A kórházban a nővér kellőképpen ünnepélyesen kíván részvétet. Vele még nem találkoztam eddig. Nem is vágytam ilyen találkozásra…
Kérdezem, hogy halt meg, erre ő tettetett sértettséggel válaszol: ELALUDT! Hát, ezt azért nem veszem be, benne volt a lélegeztető tubus, ez ki van zárva.
Azt mondta, ha akarok, bemehetek hozzá elbúcsúzni, akkor ad hozzá gumikesztyűt. Elfogadom, erős vagyok, nem hisztizek, hogy ki meri feltételezni rólam, hogy kesztyűben fogok a szerelmemhez érni! Szépen leteszem az ágya végében. A Sors sem bánik velem kesztyűs kézzel. Ádámnak már itthon megtiltom, hogy megnézze, ő kint marad a folyosón.
Enikő bejön velem, de azt mondja, hogy mire kibontottam, addigra ő már kiment, nem akarta már így látni. Azt hittem, csak le van takarva egy lepedővel, de nem, alatta a lepedő, és mint a múmia, be van tekerve. Azért kellett egy nagy levegő, hogy el kezdjem tudni bontogatni!

Addig csak néztem: olyan picinek tűnt, pedig 186 cm magas volt (ez nem változhatott), a súlya viszont biztosan jócskán kevesebb lett. 85 kilóval ment be a kórházba, gondolom, 15 kilót, de tán 20-t is lefogyott. Egy hónapig nem evett, csak néha egy-egy bébiételt!

Kibontom. Szemei félig nyitva, és békés az arca.

Ő már biztosan megkönnyebbült.
Végignézem a testét, a peg még a hasában van, de napok óta nem értünk vele semmit, nem maradt meg benne az ennivaló. Megnézem a tenyerét, jól emlékeztem, igen hosszúéletvonala van. Hát eggyel kevesebb dolog, amiben hinni lehet.
Kezem a szívén (azt hiszem, a rossz oldalon kerestem, de mindegy, jó nagy szíve van, ha dobogott volna, ott is éreztem volna). Simogatom, és mondogatom neki, hogy tudja, hogy tényleg nagy és jó szíve volt, ezért szeretem.
Arca jobb felén még ott a bemélyedés, ahová a lélegeztető tubus ki volt kötve.
Időtlen időkig tudnám simogatni és szeretgetni, de tudom, hogy még egyszer utoljára meg kell tennem, amit a 27 nap alatt végig utáltam, és emiatt mindig újabb és újabb simogatásokat kapott, és visszaléptem még egy búcsúpuszira: itt kell hagynom. Bár ő hagyott itt engem…

Elköszönök tőle. Megköszönöm a szerelmét, a szeretetét, a boldogságot, amit hozott az életembe. Még egyszer (százszor) elmondom neki, hogy szeretem, remélem, tudja, akárhol is van.
Hol jársz, kérdezem tőle? Ezt ő szinte minden este megkérdezte tőlem, amikor hazajöttem a 8 óra munka után, és ugyan beszélgettünk valamiről, de nekem még egy csomó minden járt a fejemben. Minden mondatát vissza tudtam mondani, mégis látta rajtam, hogy más gondolatok is foglalkoztatnak. Hihetetlenül érzett engem. Hol jársz, kérdezte, és tudta, hogy hiába figyelek rá, de még ezer gondolat cikázik át az agyamon.
Hol jársz? Kérdezem most utoljára tőle, pedig vagy százszor rákérdeztem a kóma alatt is. Válasz nem érkezik.
Soha nem fogom megtudni, hogy hol járt akkor, hol jár most. Nincsenek válaszok a miértekre.
(Amikor el kellett altatni a kutyáját, egy dalt dúdolt neki, hogy úgy menjen át arra a másik világra, hogy a kedves gazdi hangját hallja. Ha én énekelni kezdtem volna neki, akkor még ma is köztünk lenne, olyan botfülem és fahangom van, hogy attól még a holtak is felébrednének.

Nemrég olvastam, hogy a halálhoz vezető utat mindenki egyedül teszi meg. Neki is egyedül kellett végigmennie az úton. Halála előtt még 5 órával ott voltam, tudtam, hogy nincs láza, hiszen rákérdeztem, de semmi sem mutatta, hogy pár órán belül meg fog halni. Ha tudom, senki sem küld el engem onnan! Egy aggasztott, ahogy már írtam, hogy már nem maradt meg benne a folyékony ennivaló sem. De komoly romlás nem állt be az állapotában.)
Még egy fotót csináltam róla. Ezt sem, a későbbieket sem nézheti rajtam kívül senki. De nekem kell, hogy legyen egy kép róla, arról a Gyuriról, akinek már csak a teste van ott.
Visszahajtom rá a lepedőt, és elmegyek. A mellette fekvő férfi fenn van, diszkréten háttal feküdt végig, tapintatáért örökre hálás leszek. Elköszön tőlem. Talán ő tudná, mi történt.

Megyek az ügyeletes orvoshoz. Neki is felteszem a kérdést: hogy halt meg. Ő legalább nem néz hülyének. Azt mondja, hogy „tudja, hogy már amikor bekerült is milyen súlyos volt az állapota…” Nem ezt kérdeztem. Tudom, és tudom, hogy mennyit romlott NÁLUK, de most az akarom tudni, hogy halt meg. Azt mondta, nem tudják. Éppen egy beteget élesztettek újra a stroke intenzíven, amikor vele végeztek, akkor szóltak neki, hogy valami történt E. úrral.
Nem akarok rágondolni, de remélem, nem megfulladt a váladéktól. Pokoli sokat szenvedhetett akkor. (Szobatársa még régebben mondta, hogy nem mindig szívják ám le tisztességesen. Tudom, nehéz is, mert általában a leszívás után indul be nála a köhögési inger, és kezdhetik elölről, ezért nem értem, miért nem volt állandó felügyelet alatt.)

Még megkérdezem, hogy legalább akinél abban az időpontban voltak, amikor ő meghalt, sikerrel jártak-e. Közölte, hogy nem, őt is elveszítették. (Őt talán akkor hozhatták be, mert 3 embert láttam a folyosón sírni, és nem feketében jöttek, tehát nem tudták még, hogy mi vár rájuk.)
Rákérdezek, amire már az intenzíven is: ugye, nem akarják meggyötört testét felboncolni? Kapok egy 3 példányos papírt, kérvényezem, hogy tekintsenek el tőle. Hiszen 27 napig kezelték, mindent tudnak. Azt mondta, hogy ők lemondanak róla, de a pathológia engedélye is kell hozzá, és majd az orvosigazgató dönt. Biztos vagyok benne, hogy újat már nem tudnának róla megállapítani, hagyják békében nyugodni. Nem ez volt az első tévedésem!

Megkapom a holmiját. Semmit sem hozok haza, csak a törölközőket, hogy ha néha beburkolózom, akkor majd őt érezzem. Minden mást a kórházra hagyok, hogy ha akad olyan beteg, akit nem látogatnak, vagy nem tudják megvenni neki, akkor használják el.

Leérünk a földszintre. A másik liftbe akkor tolják be a halottszállító fémkoporsót. Érzem, hogy érte indultak…

Se odafelé, se visszafelé nem sírtam Enikő autójában. Azt mondtam, hogy én ezt nem tudom felfogni. Miközben tudom, hogy dehogynem: ketten haltunk ma meg. Ő fizikailag, én „csak” lelkileg.
És várom, hogy én is utána mehessek. Nem hiszek a túlvilágban. Agyilag felfoghatatlan, hogy az emberi történelem több mint 2000 éve alatt elhunytak mint ott fönn legyenek, és majd egyszer feltámadjanak, vagy, ha nem támadnak fel, majd ott egymásra találjanak abban a nagy tömegben.

De most fogtam fel, hogy a halálban azért egy jó mindenképpen van: ott már nem fáj semmi. Sem a betegség, sem a másik hiánya.

Nem értem, hogy miért pont ő, aki annyira jó ember volt.

Miért pont most, miért nem élhetett még.

(Olvastam egy cikket pár éve. A Lockerbie fölött lezuhant repülőgépen 4 magyar veszítette életét. Egy idősebb hölgy, és egy család: apa, anya, kisgyerek. Az apuka édesanyjával készült a riport. Gyereke, menye, unokája rokonokhoz indult Amerikába. A gép tragédiájáról hallottak ugyan, de tudták, hogy nekik másik járatra szólt a jegyük. Majd 3 nap múlva telefonált a rokon, hogy hol vannak a fiatalok, még nem érkeztek meg. Utóbb kiderült, hogy lekésték a csatlakozást az eredeti járatra, de találkoztak az idősebb hölggyel, aki rendszeresen járt ki a fiához, segített nekik átcserélni a jegyüket erre a járatra.
Amikor kiderült, hogy a fiuk, menyük, unokájuk a gépen volt, a temetőben csináltattak egy síremléket, hogy legyen hová kijárniuk. Azt mondta, hogy menye bőrdzsekijén kívül más nem maradt meg belőlük. És azt mondta az asszony, aki 3 embert veszített el akkor: „nekem Lockerbie óta nem létezik az Isten.”)

Sosem voltam hívő lélek, de végtelenül toleránsan kezelem mások hitét, addig, amíg ők is elfogadják az enyémet. (Bagdy Emőke mondja, hogy az ateisták is hisznek valamiben, csak nekik nehezebb.)

Július 17-e óta semmiben sem hiszek. Aznap halt meg először.

Hogy mit érzett akkor, amikor egy ideig halott volt, hogy mit érzett, amikor visszahozták, hogy mit érzett akkor, amikor elméletileg az agya már nem működött (és mi láttuk, hogy reagál), hogy mit érzett, amikor küzdött az életéért a fájdalmas beavatkozások során, és küzdött a halálért a lélegeztető tubus ellenére, azt elképzelni sem tudom. Hogy mit érzett akkor, amikor tudta, hogy most már tényleg vége. Hogy mit érzett akkor, amikor tudta, hogy akarata ellenére „cserben hagy” bennünket. Ritának is, nekem is szükségünk lenne még rá.

És mit érzett akkor, aminek az elmúlt fél évben nem tulajdonítottam jelentőséget, most utólag már furcsa. Ő, a házasságellenes kétszer kérdezte meg tavasszal, hogy nekem mennyire fontos az esküvő, tőle ráér, de miattam megtarthatjuk. Tudta vajon, hogy sosem leszek Egriné abban az eredetileg választott időpontban?

Hogy annyi helyre eljött velem, hogy legyenek élményeim, amiből táplálkozni tudok, miközben bármerre megyek is, sírok, hiszen vele jártam ott utoljára. Ma már sok mondatát átértelmezem. Mintha tudat alatt érezte volna, hogy lassan lejár az ideje. Miközben ezer dologban benne volt.

Mindig azt mondta, hogy öreg korára Enikőnél fog kikötni, gyermeke anyjánál. Lakcímileg így lett. Exe szemrebbenés nélkül jelentette ki a közösen épített otthonból – melyet megtartott magának. Én meggyorsítottam a fellebbezést, végül Enikő ment el bejelenteni magához, hiszen akkor már csak napok voltak hátra. Lakcím pedig kellett, mert a nélkül nem volt jogosult a tb ellátásra (ahogy nem jutott a Syncumarhoz sem emiatt…), az intenzív osztály pedig drága.
Mindig azt mondta régebben, ha eljön az az idő, amikor nem ismer meg engem, Ritát, tegyük be egy szocotthonba, és ne haragudjunk rá: nem tehet róla. Ő szeret bennünket, de az agya felmondta a szolgálatot. Nem tettem volna be sehová, ha nem szorul ápolásra: oxigénre, leszívásra, ami itthon nem megoldható. Tudjuk, hogy szeretett, és érdekes módon a halottvizsgálati lapon az a diagnózis szerepel, amit ő előre megjósolt.
Tudom, mindig ebben bízott, hogy ő megy el előbb. Szerinte én erősebb vagyok, ő nem tudna egyedül élni. Mindig élcelődött: ha valamelyikünk meghal, ő beköltözik Pestre…
Most költözni szándékszom. Itthon már a fél lakást összepakoltam, ha lesz még pár napom, az egészet sikerül, és megyek. Elmegyek. Nélküle ez már nem élet…
A saját dolgaim rendben vannak, de ruháihoz még nem nyúltam. Tudom, össze kell pakolnom, el kell vinnem Ritához. Azért a kedvenc fekete garbóját, mely annyira jól állt neki, megtartom. (A hamvasztáskor abba csorogtak a könnyeim.)

Gyuri!

Most átolvasott egyik leveledben azt írtad, hogy matematikailag kicsi az esélye, hogy mindig mellettem állhass. Ugye, ennél azért Te is többre gondoltál?

Viccelődtél vele, hogy neked kell előbb elmenned, én könnyebben találhatok párt magamnak. Megsértődtem. Én már megtaláltam az Igazit. Akit nekem rendelt az ég. Azt mondtad, nem szabad így felfogni. Éljek, legyek boldog, és néha emlékezzek rád. Gyuri, boldog voltam. Veled. Több Egri György nem született erre a Földre!

Szeretted a Cyranót. Emlékszel a dalra: „Nincsen olyan perc az életemben, amelyikben ne gondolnék rád!”

A teljes szövege:

„Nincsen olyan perc az életemben, amelyikben ne gondolnék rád!

Megjelensz a kora esti csendben, egy lépésnyire van már csak a szád. (Ez nagyon szép!)

A halászhajók pihennek a parton, ma már biztos nem lesz több fogás,

A fejemet a fejed mellé hajtom, és e mozdulat egy néma vallomás (De szép Cyranó!)

Nincs semmi törvény, akár az örvény, magával ránt a szerelem!

Szédít a mélység, gyötör a kétség, és még is jó hogy vagy nekem! (Nagyon tetszik!)

Egy kóbor villám agyoncsapna menten, és eltemetne végleg a világ

Ha volna olyan perc az életemben, amelyikben ne gondolnék rád. (És most újból, ugye?)

Nincs semmi törvény, akár az örvény, magával ránt a szerelem.

Szédít a mélység, gyötör a kétség, és még is jó hogy vagy nekem. (És a végét szép halkan, ugye?)

Egy kóbor villám agyoncsapna menten, és eltemetne VÉGLEG a világ, ha volna olyan perc az életemben, amelyikben ne gondolnék rád!”

Tudod, ezt akkor kaptam tőled, amikor először csapott a házunkba a villám. És akkor csapott belénk is, akkoriban jöttünk rá, hogy akárhogy kapálózunk ellene, bennünket a Sors egymásnak rendelt.

Tudom, Te előbb szerettél volna velem találkozni. Hiszen Te is három gyereket terveztél, tudtad, én keresztül vinném. Én viszont örülök, hogy akkor találkoztunk, amikor Te már lenyugodtál, a régi Gyurival már rég túl lettünk volna a válóperen. Tudom, hogy nekünk akkor és ott kellett találkoznunk, amikor és ahogy találkoztunk. Emlékszel? Tizen- vagy huszonévesen a postán azt láttad, hogy egy 40-es pasi szerelmes levelet ír. És nem értetted, hogy lehet valaki „ilyen öregen” is ilyen érzelmekkel teli. Olvasd el azt a több mint 700 levelet, amit mi írtunk egymásnak.

Aznap éjjel csak Ritát hívom fel. Nem beszélgetünk, csak zokog, ott, a Velencei-tó partján. Egyet tudok csak vigasztalásul mondani: már nem szenvedsz.

Hogy mi beledöglünk, az más kérdés.

Másnap délután megfogom a telefonomat, és megírom sms-ben a rokonoknak, barátoknak, hogy szombat óta szegényebb lett a világ. E-mailt írok, osztálytársakat nyomozok.

Aki nem megy el szó nélkül a hír mellett, annak megköszönöm, és örülök, hogy mások is szerették.

Temetést intézek.
Állást keresek. Ha még van nekem valamennyi (bár erről megvan a saját véleményem), szeretnék más területen dolgozni.

30 éve emberekkel foglalkozom, (ez már erre a kis időre is úgy marad), mindig is imádtam a könyvtáros néni szerepkört, de most úgy érzem, hogy egy temetkezési cégnél többet tudnék segíteni a fájdalomból félőrülteken, hiszen magam is végig csináltam.

Közben a következő szombaton, 9-én bemegyek Marcsi barátnőmhöz. 1 hete vagyok „özvegy”, de meg kell tennem, mert ő is nagyon beteg. Február óta tudjuk, hogy hasnyálmirigyrákja van, műthetetlen. Illetve felvágták, de semmit sem tudtak vele kezdeni.
A kemót nem vállalta. Sugarazni nem is lehet.
Amikor Gyuri rosszul lett, azon a szabadságos héten vele lettünk volna az annavölgyi nyaralójában. Imád ott lenni, de a férjének eléggé elfogyott a szabadsága. Mi Gyurival vállaltuk, hogy felvisszük, ott leszünk vele, és, ha bármi történik, hazahozzuk. (Otthonában a hospice-os nővérkétől kapja az infúziót, a morfiumos tapaszt.)
Azon a napon, amikor Gyurit elvitte a mentő, sms-t írok neki, hogy mi történt velünk. Utána azt mondja, hogy én ezt előre éreztem, (és jól döntöttem, járhattam volna az esztergomi kórházba Gyurihoz), mert hiába mondta, hogy ő ugyan nincs olyan állapotban, hogy feljöjjön velünk, de odaadja a kulcsot, máskor is voltunk fenn nélküle, menjünk, pihenjünk, én hárítok, hogy majd együtt, lesz ő, azaz Marcsi még jobban.
(Pedig tényleg voltunk nélküle is, akkor, amikor úgy döntöttünk, hogy együtt folytatjuk az életünket, nem csak „együtt járunk”. És még sokszor. Tavaly a születésnapomkor. Én a táti Nagy-Dunában úszkáltam, ők ketten hősiesen olvastak a parton, és hagyták, hadd élvezzem azt a napot. Ki gondolta volna, hogy a következő születésnapom már így telik?                     
És idén is többször felmentünk. Sárisáp: kaolit-bánya, Péliföldszentkereszt: a szalézi szerzetesek háza, Mária-kút, Bajna: a Sándor-Metternich kastély… Gyönyörű környék.
Marcsi nincs jól. Míg Gyuri kórházban van, nekem megsúgja: 1,5-2 hónapja van hátra az orvos szerint. Tudom, hogy nincs neki annyi sem, de nem akarom elhinni. Március óta nem akarom elhinni, hogy egy ilyen jó ember, mint ő, egyszer ne legyen. Tavaly karácsonykor nem mentünk föl vele „Annába”, pedig ott mindig lámpás túrával ünneplik ezt a napot, abban maradtunk, hogy majd idén. Olyan nincs, hogy ne legyen „idén”! Szükségem van rá! Szükségünk van rá! Annyi embernek ő a támasza, hogy hihetetlen.
9-én ott ülünk Ádival az ágya mellett. Nem tudjuk befejezni a beszélgetést, rosszul lesz. Állunk az előszobában, még vissza tudunk menni elköszönni tőle. 10-én felhívom, kicsit jobban van, felkelt, kiment a kertbe. Férje hív 12-én reggel: 11-ről 12-re virradóra elveszítette ő is a halállal szembeni csatát.

Egyedül maradtam.

Július végén beszéltünk róla, bár akkor sem akartam elhinni, hogy Gyuri nem fog felépülni, de megkértem, hogy ha Gyuri tényleg meghal, akkor arra kérem, hogy ott, azon a másik világon vigyázzon rá, és foglaljanak nekem egy helyet kettejük között. Megígérte. Ha van másik világ, akkor jó helyen leszek.

Gyuri, ugye hallottad a kómában is a kedvenc Edith Piaf idézetemet, amit annyiszor olvashattál tőlem: NEM BÁNOK SEMMIT SEM!

Emlékszel, egyszer azt írtad nekem, hogy úgy, ahogy én szeretlek, kevesen szerettek téged, dobogós vagyok. Ugye, Te már akkor is tudtad, hogy én állok a dobogó legfelső fokán?
Hiszen ezt szeretted bennem.

Rengeteg levelet őrzök tőled. Néha előveszem, és sírok. A leveleidet félve olvasom. Te voltál az örök pozitívum, én a negatívum. Mert mindig neked akartam jót, nem magamnak.

Én csak sírok. Egy hónapja, hogy meghaltál. Az utolsó mosolygós képet Te készítetted rólam: a szigligeti várban június 25-én. Azóta nem mosolyogtam!
Nem mutattam meg neked, de én is fotóztam aznap. A várban egy nagyon fáradt embert örökítettem meg, az előtted álló per kikészített. A szigligeti kikötőben sem az a Gyuri van a fotón, akit én ismertem, júniusban éveket öregedtél. Olyan emberek miatt, akik csak kihasználtak, mert hagytad magad.
De a tapolcai képet nem láttad. Ahogy jöttél fel a barlangból, mintha szellemek lennének körülötted. Amikor megláttam, a csomó rögvest beugrott a gyomromba, hiszen tudtam, hogy nem szeded a Syncumart, hiszen… De ez egy másik történet. Legközelebb megírom.
És emlékszel, azon a szombaton (július 5.) ott ültünk Marcsinál, és letolt, hogy hagyhattad ki. Te pedig kisfiúsan elmosolyodtál: valamiben meg kell halni, mondtad.

Tudom, hogy nem örülnél, ha látnád, hogy mennyi könnyem hullott már eddig. Én sem tudom, honnan van egy emberben ennyi könny. Emlékszel G. Garcia Márquezra: „Ne sírj, hogy vége, örülj, hogy megtörtént.”

Örülök, hogy velem megtörtént. Nem hitted volna, hogy gyermeked édesanyja írja nekem, míg kórházban voltál, hogy tudjak róla, hogy én mennyire szerencsés vagyok, más egész életében keresgéli az igazit, nekem pedig megadatott, hogy megtaláljam. És ennek örülök.

És sírok, mert több időt érdemeltünk volna együtt. Te is, én is megszenvedtem már a magamét.

Tudom, hogy nem Te tehetsz róla, de ha csak egy pillanatra felsejlett volna előtted, hogy mit szenvedek majd én, Rita, Alexa Liillácska, ha Te nem leszel, ugye, ma már másképp csinálnád?
Én is. Akkor, amikor rosszul lettél, nem telefonálnék, csak a mentőknek, és hozzád bújnék, átölelnélek, és tartanálak a karjaimban, amíg el nem visznek tőlem.
Olvasom a leveleidet, és mintha a kést forgatnák bennem. Azt írtad, hogy én vagyok az a nő, akihez a boncteremből is kijönnél egy búcsú-köszönömre. Gyuri, nem jöttél ki. És ugye tudtad, hogy nem kell semmit sem megköszönni? Ami jó nekem ebben az életben jutott, azt tőled kaptam.

Egyszer, még kapcsolatunk elején megnyitottam a levelezésemet. És Shakespeare 75. szonettje állt benne. Köszönöm. Azt is. Mindent. Téged. Neked.

Hiányzol. Szeretlek.

Emlékszel? Annyi dalt küldtél nekem. A Várj reám-ra emlékszel? Azt mondtam akkor, sosem szerettem Szimonovot. De tudod mit?

Várj reám!
(s én megjövök!)

Zsanni

2014. szeptember 02.

Ez történet rólam és Gyuriról szól. Minden szava igaz.

Lehetne magánügy is, de azért döntöttem úgy, hogy elmesélem másoknak is, hogy tanuljanak belőle.

Amit én másoknak javasolnék:

1. Sosem tudjuk, mennyi az annyi, kinek hány év adatott meg a Földön. Éljünk mindig úgy, hogy hátha az az utolsó. Merjünk boldogok lenni, és mutassuk ki a másik felé a szeretetünket. Merjük elfogadni, ha szeretnek.

2. Ne legyen túl sok lezáratlan ügyünk. Valami mindig függőben van, de minimalizáljuk. Ne úgy menjünk el, hogy még rengeteg elintézni valónk van. (És ne induljunk neki a vakvilágnak a kórházi ágyról, hogy nekünk még dolgunk van.)

3. Gondoljuk meg, mi a fontos. Csalódtunk valakiben? Lehet perre menni, vagy leírni veszteségként. De nem éri meg ezért feláldozni az életünket.

4. Ne érjük be félmegoldásokkal. Higgyünk benne, hogy valaki pont ránk vár, akinek pont úgy vagyunk jó, ahogy vagyunk. Aki jobban szeret bennünket, mint mi magunkat, hiszen mi nem vagyunk kibékülve a ráncainkkal, az ősz hajszálainkkal, a túlsúlyúnkkal.

Lehet társas magányban élni, de inkább keressük meg az igazit. Én szerencsés vagyok. Nekem ez megadatott.

Hogy milyen ember volt? Sokat mesélhetnék róla, de ezt (is) majd legközelebb. Most csak egy tavaszi történet. Az Auchanban vásároltunk, bekanyarodott az illatszer osztályra. A férfi parfüm-mintákat szagolgatta. Kifogyóban lehetett itthon. Én türelmesen álldogáltam. Némelyiket elém tartotta, és kérdezte, tetszik-e az illata? Nem ragadott meg egyik sem különösebben, de azt mondtam, nekem mindegy, ő használja. Azt mondta, az nem úgy van, mert én fogom rajta érezni. Olyat vegyünk, ami nekem tetszik.

Pierre Cardin „Style”-t választottam neki.

Én Christian Lacroix-t használok már évek óta. Senki véleményét nem kérdeztem. És senkinek sem engednék beleszólást….

(A kórházba is bevittem a parfümjét az utolsó héten és fújtam rá belőle, hátha felismeri a saját illatát, és elindít benne valamit. Sajnos, nem.)

Hát, ennyi volt.

Bocsánat, ha néhány oldalon ezt-azt elütöttem.

"Én vétkem, én nagy vétkem, érezem,
Hogy nem láthatta könnyemtől szemem"

hogy kedvenc Juhász Gyula versemet idézzem.

A címe (ha nem lenne ismerős ez a két sor):

Testamentum.

Az enyém is.