Hétfőn betelefonálok, hogy átvitték-e a neurológiára? Még nem, válaszolják, de valószínűleg a délután folyamán lesz helye. És hogy menjek látogatni? Hát, előbb az intenzívre, az esik útba, és legfeljebb megyek felfelé tovább. Pedig nem mindegy, mert a neurológián 1 órával előbb kezdődik a látogatás. Végül úgy megyünk Enikővel, ahogy javasolták, kivárjuk az 5 órát, a negyed 6-ot. Bemegyek egyedül, Eni a folyosón vár inkább; köpeny, fertőtlenítő, és üres az ágya. Átvitték. Rohanunk.

A neurológián nem a stroke intenzíven van, hanem „sima” kórteremben. Tehát nincs állandó felügyelet alatt. Semmilyen gép nincs a közelében. Nem nézik a szívét, a vérnyomását.

Találkozunk az orvosával. Azt kérdezi, hogy ugye adtunk le telefonszámot? Bármikor meghalhat. Semmi, de semmi remény nincs. Enikő kérdezi, hogy ugye, nem szenved? Vigil kóma, mondja a doktornő. Nem érez semmit. A többi orvos is ezt mondta. A ct szerint agyának a felső része, ahol a tudati működés van, már elhalt, az alsó, ami a szervezetet működteti, az még megvan. Biztosan egy orvos nem így magyarázná el, de én ezt értettem az intenzíven. Azt mondták, hogy az agyban a ct ki tudja mutatni a különböző területek közötti határokat, nála egybemosódott. Mi pedig láttuk, látjuk, hogy reagál. Fájdalomra, Alexától jó szóra, hajszálra…

A szokásos rutin: simogatás, puszi, ölelés, beszélgetés, Alexa levelének felolvasása (hogy kívülről tudja!), kenegetés, fényképezés. Amikor jövök el, szívecskék a vállakra. És súgom: erős vagy, meg tudod csinálni. Nincs baj, édes, csak ébredj fel. Újra tanulunk járni, beszélni, tudod, mi még láttuk az eredeti István, a királyt, Berek Kati. Ápollak majd. Kellesz nekem!

Egyik nap a nővérpultnál az a nagyon csinos nővérke van, aki a stroke intenzíven volt a szobában a betegekkel.

/Gyuri még abban az állapotban is igazi férfi volt, tuti, hogy a nővérke elnyerte a tetszését. Olyan, mint egy topmodell, vékony, derékig érő fekete haj, hosszú szempillák, műkörmök, én sem értem, mit keres itt. A betegeket imádja. Olyan természetességgel teszi tisztába az idős nénikét, hogy le a kalappal előtte. Gyurit is mindig dicséri ő is, a többi nővér is.              

Azt mondják, végtelenül udvarias, és mindent „kínzást”, azaz leszívást megköszön. Hallom én is, tényleg hálás, pedig fájdalmat okoznak neki. Ezt a nővérkét „doktornővé” lépteti elő./

Vele futok össze most, hogy kikerült Gyuri az intenzívről. Köszönök neki, míg elmegyek mellette, ő visszaköszön. Fél perc múlva ott áll mögöttem a kórteremben Gyuri ágyánál. Őszinte döbbenettel nézi, és kérdezi: mi történt? Ha én nem lennék az összekötő kapocs, nem ismerne rá a régi betegére. Hiszen náluk jól volt! Elmondom, hogy kirakták a stroke intenzívről, mert „kellett a hely” (akkor épp ő volt az ügyeletes nővér). Hogy a másik helyen milyen állapotban találtam rá. Hogy értem, hogy kevés a nővér, de biztosak vagyunk benne, hogy vagy azért halt meg 2 percre, mert a délelőtti összeesés elindított valamit az agyában, vagy azért, mert nem szívták le rendesen.

Nem is érti, hogy tudott egy rácsos ágyból kimászni. Azt kérdezte, miért nem volt lekötözve a két keze? Hiszen még náluk is úgy volt, pedig ők szinte végig a betegekkel voltak. Könnyebbet kérdezzen. Látom, sajnál. Ő már tudja, hogy itt már nincs remény, innen már nincs visszaút.
Kedves „doktornő”, kedves Rozika, köszönöm, hogy míg Önnél feküdt, becsülettel ápolta, és figyelt rá!

Öcsémmel valamikor a kórházi időszak alatt telefonon értekezünk. Nem tudom, Gyuri akkor melyik osztályon van. Csak ontom magamból a miérteket, és nincs válasz. Öcsém bíztat. Nekünk nincs szerencsénk, mondom neki, utalva sanyarú gyerekkorunkra. Neki talán egy fokkal jobban alakult a felnőtt kora, jól fizetőállása van, és 2 éve megtalálta a párját is. Mivel 11 évvel fiatalabb nálam, nála így jobbak az arányok. Mögöttem több mint 40 év boldogtalanság van.

Tudom, Gyurin már csak a csoda segíthet. Azt mondja, Zsanni, egyszer az életben nekünk is lehet szerencsénk! Tévedett.

Amúgy hüledezik. Június 26-án együtt voltunk Hévízen. Azóta sem tért napirendre, hogy ott György többet úszott, mint ő. És most ebben az állapotában van. Senki sem hitte volna, hogy még 10 napja van, amit „emberként”élhet, és 27 napja, amit emberi roncsként, pokoli fájdalmakkal.

A betegek itt, a neurológián sincsenek túl jóállapotban. Gyurival szemben egy hasonló korú férfi fekszik. Felesége állandóan panaszkodik, hogy eltűnik valamijük. Nekünk szerencsénk volt, csak a Gillette borotvákat nem találtam, de nem hinném, hogy bárkinek is szüksége volt rá, biztosan felhasználták a többi betegnél. Az úrnak nem ez volt az első stroke-ja. Most éppen szinte semmit sem lát. Egyik lábát combból már csonkolták. Néha megdöbbentő kérdéseket tesz fel a feleségének, rég halott szüleit keresi, vagy éppen lányáról érdeklődik. Az asszony ezen erősen elcsodálkozik: csak fiaik vannak.

Gyuri mellett egy viszonylag jóállapotban fekvő férfi van. A lába nem mozog, azt mesélte, egy nap alatt bénult le. Agyilag teljesen tiszta. Megígéri, hogy vigyáz Gyurira. És teszi ezt akkor is, amikor ott vagyok. Amikor hiába kérem a nővéreket, hogy jöjjenek, ha lesz egy kis idejük a vacsoraosztás után leszívni. Nem jönnek. Az úr harciasabb: csönget, és már ott is van az ápolónő. Könnyebben elintézi, mint én magam, a kis udvarias modoromban. Ma már tudom, a kórházban nem így kell viselkedni. Ha akkor az Atyaúristenig elmegyünk, hogy egy nyelni nem tudó embert hogy lehet kitenni az osztályra az őrzőből, talán még ma is élne.

Az úrnak megköszönöm a segítséget, és neki is vásárolok süteményeket, amikor bébiételekért megyek.

Gyuri nincs jól. Nem marad meg benne az infúziós tasakból folydogáló ennivaló. Egy idő után hányni kezd, olyankor elzárják a csapot, másnap koplal, harmadnap kap enni, de megint hány. Félek, gyengül. A tüdőgyulladásra nagyon figyelek, nézem, lázas-e (nem!), de azért rákérdezek. Megkérdezem, megnyugtatnak.

Egy nővér van az osztályon, aki nem engedi meg, hogy bent maradjak, míg leszívja, azt mondta, nem érdekli, hogy bírom-e vagy sem, de ilyenkor hozzátartozó nem lehet bent. A többiek megengedik, hogy benn legyek, és fogjam közben a kezét, és beszéljek hozzá, míg szenved. Most kimegyek, elfogadom, hogy ez a szabály. Viszont figyel a lábára. Ahol a sarkain az intenzíven vízhólyagszerű foltok jöttek, ott már fekete a bőr, de alig látom, mert bekötötte. Azt mondta, így talán meg lehet úszni a kimetszést. Lábai alatt ott van a párna, igyekszem úgy fordítani a talpát, hogy a sarka a levegőben legyen, ne nyomja semmi. Persze, nem biztos, hogy ez jó neki. Hogy nem kényelmes, az biztos.

Gyurinak szaga van. Tudom, hogy ez az édeskés szag a fején lévő kötszerből jön. Torkában ledugva a lélegeztető cső, de ez hozzá van kötve a fejéhez is. Már át van itatódva váladékkal, annak van ilyen szaga. Kérdezem ezt a nővérkét, nem lehetne-e a kötést kicserélni, mert az intenzíven rendszeresen cserélték. Azt mondta, nem lehet, orvos dugta le a csövet, ő nem szívesen bolygatná meg, talán majd másnap, az orvosok. Persze, másnap ugyanaz a helyzet. Viszont másnap látom, hogy a kötszer sebesre marta a füleit. Próbálom elhúzni, de bele van ragadva. Szólok az aznapi ápolónak, mutatom, ő kicseréli. „Segítek” neki, elmondom, hogy az intenzíven gézlapokat tettek a kötszer alá, így nem érintkezett a bőrével.

Kérdezem, hogy nem jöhet-e ki a lélegeztető cső a torkából így, hogy meg lett bolygatva, mert látom, hogy a számozás feljebb jött. Azt mondja, nem, mert nézzem meg, van egy kék zsinór is a tubus mellett, azzal fel van fújva a torkában egy ballon, biztos, hogy nem kényelmes neki, de nem tud kicsúszni emiatt.

Atyaisten, mennyit szenvedhet szegény ember! Tényleg igaza van, hogy neki ilyen nyomorultul kell meghalnia!

Másnap megint a fülébe van ragadva a kötszer. Másik ápolót hívok, átkötözi. Pénzt adok neki, nem akarja elfogadni. De muszáj, hogy abban a 22 órában is figyeljenek rá, amíg nem vagyok ott. Az ápolóval ambivalens a kapcsolatunk. Ő volt bent akkor is, amikor Gyurit 17-én éjjel újra kellett éleszteni. Ha azért halt meg, mert nem szívták le, akkor ő volt az egyik, akinek nem jutott ideje arra, hogy figyeljen rá. De most az a cél, hogy ezt a korszakot túlélje.

Az ismerősök mondogatják, hogy azért nem tud meghalni, mert én képtelen vagyok elengedni. Nem is fogom! Tudom, hogy nem tudnék talpra állni még egyszer. 45 nagyon nehéz év van mögöttem, 45 évig volt erőm és volt hitem, hogy majd egyszer jobbra fordul a sorsom. A hitemet aznap elveszítettem, amikor kórházba került. Az erőm pedig már rég elfogyott, csak miatta vagyok még életben. Ha itt hagy, nincs értelme az életemnek.

Egyébként hazugság az egész, hiszen lélegeztetik, magától nem is tudna meghalni, akármit súgnék a fülébe látogatáskor.
Mesélte, hogy amikor édesanyja nagybeteg volt, az utolsó nap valami olyasmit mondott neki, hogy „menj békében utadra”, és másnap meg is halt. Akárhányszor elmesélte nekem ezt a történetet, mindig azt mondtam, ilyet tőlem ne várjon!

Azért nem unatkozok itthon sem. Bár takarítani, főzni képtelen vagyok.

De intézem a hivatalos ügyeit. Nyomozom anyja hagyatéki ügyét, levelezek az ügyvéddel, aki előttem lévőélettársa kapcsán a peres ügy előkészítését intézi.

Albérlővel hadakozom. Már második hónapja nem fizet, kiköltözni sem hajlandó. Rita kezébe veszi az ügyet, de nincs otthon a nő. Hívom én: éppen albérletet keres. Legyen otthon 9-re, mondom neki. Enikővel útnak indulunk. Csepeltől öcsém is jön velünk. A folyosóra sem enged be, a szomszédot kell ismét megkérni (már elege van belőlünk, Rita is így jutott be). Végül ajtót nyit. Még ő van felháborodva. Nem hajlandó kiköltözni. Rendőrt hívok. Lemegyek a ház elé, megvárom a két fiatalt, akit kiküldenek. Személyit kérnek. Fényképeket mutogatok a telefonomból, ez Gyuri, akié a lakás. Nincs abban az állapotban, hogy bármit is elintézzen, de mielőtt kórházba került, már ki akarta tenni a bérlőket. Azt sem tudom, ki lakik a lakásban, egy nevet tudok, de a nő még a személyijét sem volt hajlandó elővenni, hogy leellenőrizzem. Jegyzőkönyveznek, elkérik a kórház nevét. Feljönnek az ötödikre, beszélnek a nővel. Azért most már kisebb a szája. A magyar jog szerint, bár semmi köze a lakáshoz, még egy bérleti szerződése sincs, de mivel életvitelszerűen ott lakik, joga van benne lenni. Mi csak az ajtóból nézünk befelé. Megígéri, másnap az élettársához költözik. Állítólag ő is ott volt a lakásban. Ami azért érdekes, mert az eredeti élettársával, akivel tavaly ősszel beköltözött, elég hamar szétmentek, e szerint már talált egy újat? Erről a lakás tulajdonosát „elfelejtette”értesíteni, Gyuri azonnal engedett a bérleti díjból, ahogy decemberben jelezte, hogy már csak a kisebbik fia lakik vele. Aztán beköltözött a nagy is. Meg az új pasi. A lépcsőházban kérdezték, hová jött a rendőrség, a ötödikre? Nem voltak meghökkenve.

Papírt íratok vele, hogy tartozik Gyurinak 200.000 Ft-tal a kéthavi bérleti díj, és a nem fizetett számlák miatt. Nem hinném, hogy szándékában állna kifizetni, mert akkor már megtette volna, és nem hinném, hogy ki tudná fizetni, mert akárhová megy lakni, kéthavi kauciót biztosan le kell tennie. De gondolni kell arra, hogy mi lesz, ha Gyuri tényleg nem jön ki a kórházból, akkor be lehet adni a hagyatéki tárgyalás részeként, hogy tartoznak neki.
A nő egyébként valami hihetetlenül primitív. A legjobb védekezés a támadás. Többször felszólítottam Gyuri nevében, Gyuri telefonjáról júliusban: közli, hogy azon volt mindig, hogy új albérletet találjon. Igaz, a közértből semmit sem vihet el fizetés nélkül, lakni mégis lehet az ő logikája miatt. Egyébként szerinte éppen talált magának új albérletet, amikor felhívtam, hogy este 9-kor ott vagyok, és amikor visszahívta a tulajt, hogy kivenné, az én telefonom miatt meggondolták magukat, és nem adták ki neki a lakást. (Nagyszerű, valakikkel jót is tettem, mert, hogy ott sem fizetne, az azért borítékolható.)                                                  
Némileg ellentmond, hogy Rita, aki órákig várt rá a parkban, azt az információt kapta, hogy azért nem tudta felhívni, amikor hazaért, mert nincs a telefonján pénz. Úgy látszik, néha van, néha nincs.

Éjfél után érek haza.

Másnap a nő tényleg kiköltözik, szerintem tudja, hogy újfent kihívnám a rendőrséget. Rita és Enikő mennek be a kulcsokért, én Gyuri mellett maradok a kórházban. Amit kellett, már megtettem ebben az ügyben. Gyurinak nem mesélem el a rendőrségi ügyet, csak annyit, kiköltözik az albérlő. Ne idegeskedjen. Gyógyuljon!
Az Országos Színháztörténeti Intézettel levelezek, szeretné megszerezni annak a darabnak a hangfelvételét, melyben édesanyja együtt játszott Bajor Gizivel (és ő is, hiszen akkor volt vele várandós az anyukája). Még tavasszal kaptuk meg az OSZMI elérhetőségét a színészmúzeumtól, gondoltam, mire meggyógyul, meglepem vele, hogy lesz hangfelvétel.
Bár édesanyját nap mint nap láthatja, valahol mindig ismétlik valamelyik filmet, amiben játszott. A jogdíjat is ezért kéne elintézni, 14 éve nem vette fel senki!